ma a villamoson 23 középiskolás beszélgetett a fejem fölött.
én most abbahagyom a tanárképzést, jó?

múlnak az évek, és egyes emberekkel lecseréljük az internetes kapcsolattartást élőre, másokkal pedig az élőt internetesre.

the cat sausaged away. we can beat its trace with a stick.

vmi megszállt, és most úgy érzem, feketében kell járnom. ennek jegyében járom a boltokat, kell szoknya, blúz, ruha, esetleg még fátyolt is veszek és akkor már csak piszok kell majd a körmöm alá és én lehetek egy napbarnította haditengerész fájdalmában földbe markoló özvegye, aki a temetés óta céltalanul bolyong.

nádasdy-írások hátoldalára nyomtatok kukorelly-szöveget. egy ribanc vagyok.

levittem a legrosszabb énem szigligetre, nyaraljon ő is. bár nem érdemli meg. néhányszor kétséges volt, hogy kijövök-e a szobámból. pontosan annyiszor volt kétséges, ahányszor bementem. különösen akkor volt kétséges, mikor direkt azért mentem be, hogy ne jöjjek ki.

orsi, te parókát hordasz, te meg fogsz engem érteni, szólítja meg ficsku pál karafiáth orsolyát, majd ellejt előtte a valaha az én tulajdonomat képező citromsárga harisnyában.

"Nagy zajjal verik fel a cirkuszi sátrat.
Este előadás lesz. Idegen, furcsa
állatok remegnek a lakókocsik mögött.
Állítólag egy angyal lesz a fő attrakció.
A szédült porondmester szerint ma
megváltja a világot. Pénz fog hullani
az égből. Meg érzés. Mert az úgy hiányzik."

(sopotnik zoltán - futócirkusz (részlet))

élménybeszámolok:
1. lobog a hajam a szélben ahogy kihajolok a gyorsvonat ablakán, a mellettem utazó kedves meleg angol fiúk győri keksszel kínálnak.
2. behunyt szemmel, széttárt karokkal gyalogolok a balatonban a nap felé.
3. azok a barátaim, akikkel ha vagyok, nem kell behúznom a hasam.
4. olyan illata van a vendégágyneműnek, mint. reggelre bedugul az orrom.
5. lángos, iszap, felfújható gumikrokodil.

mától pedig terveim szerint leállítom minden agyi működésemet. aztán vagy újraindul, vagy nem. esküszöm, még a horoszkópot is elolvasom a nőimagazinokban. siófokon.

egy buliban felmerülhet a kérdés, hogy:
- és tényleg, hova teszitek ilyenkor a gyerekeket?
- hova, hova. hát bezárjuk őket a padlásra. nekik kaland, nekünk felszabadulás.

hír: ma valakinek jó illata volt a 24-es villamoson.

az élet a kisujját nyújtja nekem, én meg rögtön az egész karját próbálom magamhoz ragadni. nem kéne csodálkoznom, ha úgy járok, ahogy.
délutánra megadatott, hogy képesnek érezzem magam arra, hogy kilépjek az utcára. én pedig arra használtam éledező lelkierőmet, hogy fürdőruhát menjek venni. fuck.

ma reggel nagyon rossz hangulatban, és azzal az erőteljes érzéssel ébredtem, hogy valakit rettentően gyűlölök.
attól tartok, én vagyok az.

most pedig betekintést nyerhettek egy nagyszabású zenei produkció előkészítési munkálataiba. egy részproject úgy kezdődik, hogy a tivadar felveszi velem a kapcsolatot smsben, emailben, msnen, és kommentben egyszerre, hogy küldjem át azt a listát, amelyet zenei ízlésem (amelyet ő csak a tinglitangli pop terminussal jellemez) alapján érdemesnek találok előadásra. ezzel egyidőben ő is megismerteti velem kedvenceit, amelyek hallgatásának mindig lelkesen indulok neki. jó lesz ez, csak még kell egy kis idő, megkeresem benne a dallamot, mondom utána naivan. további 2 órán keresztül folytatunk munkamegbeszélést, youtube-os szerelmeinket egymásnak prezentálva, míg végül elkészül a végleges lista, amely az eredetiből természetesen egyetlen itemet sem tartalmaz. most valahogy úgy néz ki a dolog, hogy mi leszünk moha katalin és doherty péter. kisebb-nagyobb különbségek ugyan vannak, de ezek nagy részén, a tivadar szerint, 1-2 vödör crackkel még segíthetünk.

azt hiszem, végképp eltűnt a jó-rossz tengely az életemből. nem kibúvót keresek a saját mindenféle tetteimre, mert nem nagyon vannak mindenféle tetteim. egyszer biztos lesznek. 
senki sem rossz. we all are desperate.

elég csak eggyel több kávé, és már a dancefloor felé robogva karon ragadom az onnan épp távozni készülő john harrist, hogy you just have to dance with me to this song [aqua - barbie girl], mire ő azt válaszolja, hogy oh, no, i have my standards. a kérdés már csak az, hogy ezt a számra vagy rám értette-e.

nem várhatom el, hogy az emberek tudjanak mit kezdeni velem, amikor én sem tudok mit kezdeni magammal.

attól tartok, visszatérő rémálmom lesz, ahogy vasárnap hajnalban, kezemben a szennyesemet tartalmazó szatyorral, egy csehszlovák kollégium alagsorában bolyongok, hogy megtaláljam a mosodát. és aztán megtalálom, és nem működnek mosógépek.

cuz i know you. i know everything about you, julia, mondta dani sylviának.

látni john harrist nucleus-onset sztringeket rajzolni olyan, mintha pablo picasso ott előtted mártaná festékbe az ecsetét és érintené hozzá a vászonhoz.

engem egyszer a fonológus férfiak fognak sírba vinni. remélhetőleg a karjaikban.

nagy dolgok történnek itt egyébként. már az első este új alapokra helyeztük a tudományt. harrypotterileg. chomsky lett you-know-who.

ági, szerintem neked tényleg innod kéne. nem azért, hogy akármi... hanem hogy túlélj.

brno felé a vonatúton danitól vettünk csehszlovák nyelvleckét, amelynek segítségével már folyamatosan el tudom mondani csehszlovákul azt, hogy [dobpergés] jónapot kívánok, nyelvész vagyok, nem értem!, valamint a fiúk megtanulták azt is, hogy két sört kérek, és valami lónyálat a hölgynek - nagyvonalúan beleszőve engem is, aki az egyetlen absztinens vagyok a társaságban az egész táborban (az egész világon?).

a fiú, akibe tízévesen halálosan szerelmes voltam, és aki ezzel egyidőben a legjobb barátnőmbe volt halálosan szerelmes, aki pedig egy másik fiúba volt halálosan szerelmes; szóval ez a fiú úgy hív minket, az akkori legjobb barátnőmet és engem, nagyvonalúan, hogy régi szerelmeim. és olyan kedvesen mondja, hogy nincs is kedvem emlékeztetni a nagy régi szerelmesség részleteire, aszimmetriájára.


(over the rhine - i want you to be my love)

tegnap reggel miskolcon keltem és budapesten feküdtem le.
ma reggel budapesten keltem és miskolcon fekszem le.
holnap reggel miskolcon kelek és budapesten hajtom álomra a fejem.
óh, én nem így képzeltem el a rem-fázist.

(bár kétségtelen, h lehetne rosszabb. ha nem ott ébrednék fel, ahol emlékeim szerint elnyomott az álom.)

egy néni, viszonylag magabiztos léptei után, megtorpant a ferenciek terén a mozgólépcső előtt. persze a néniknek nem kell félni, ha agnus arra jár, és karon ragadja őket a benne buzgó segítő szándékkal és biztató felkiáltásaival. ami ezúttal is így történt. aztán néha lehet, hogy ekkor fognak csak igazán aggódni a nénik. és akkor félúton lefelé agnus fülébe súgják, hogy azért bizonytalankodtak a mozgólépcső tetején, mert nem biztos, h metróra kell szállniuk.

jót beszélgettünk. szeret magáról beszélni.

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

(parti nagy lajos - nyár, némafilm)

három napig nem volt időm gondolkodni. nem volt időm érezni. azt se tudom, hányadán állunk. jól vagyunk-e vagy szenvedünk. a terv elvileg az, hogy ma sokáig fenn leszek, gondolkodom, és mély depresszióba zuhanok, de egyébként nyitott vagyok mindenre.
aztán pedig beszédem van a metaemócióimmal.

este hazafelémenet figyelni kell, hogy megfelelő számú árnyékom van-e, és velem egyszerre lépnek-e.

e. nagymamájának ehetetlen a főztje, mióta saját bevált módszerei helyett a tévészakács lacibácsi fortélyait követi.
tegnap reggel egy néni elesett a főutcán és sírt.
a nagymamám 72 éves korában azt mondogatta, hogy ő még csak 71, és ne merészeljük azt írni a sírkövére, hogy élt 72 évet. mégis azt írtuk.


lizz wright - stop

miért nem lehet mindent a közepéről kezdeni.

egyszer majd írok egy drámát, amely valójában egy belső monológ lesz az edzett lélek és az edzetlen test összecsapásáról, és az lesz a címe, hogy harminc perc az ellipszistréneren.

ma lilivel és az orvostanhallgató barátnőimmel (akik - mikor lemondanak egy találkozót -, úgy exkuzálják magukat, hogy sms-ben elküldik a vércukorszintjüket, vérnyomásukat, és egy halom egyéb értéket, amelyek alapján, gondolom, rá kéne jönnöm, hogy nincsenek jól) úsztunk, jégkrémeztünk, napoztunk, feküdtünk a bícsen és a menstruációs ciklusunkról, cipőkről és férfiakről beszélgettünk (a lányok már csak ilyenek, hisz tudjátok), miközben kövér kisfiúk lábai kandikáltak ki a bányatóból.

nem sokkal a vége előtt szokott összetörni bennem valami. nem olvasom el az utolsó fejezetet, szenvedek megtanulni az utolsó témakört, szünetet kell tartanom a film utolsó 20 perce előtt, hogy végig bírjam ülni. ma reggel pedig úgy fejeztem be a mosogatást, hogy kidobtam 2 edényt.

így nyelvészkocsmázás után hazatérve, szinte már szomorú szívvel majszolom a csokis kalácsot, mert hamarosan fel kéne kelnem, hogy beírassam a 18. ötösömet a félévben. félő, hogy a kedvenc menzánkon való ebédelés után nem érek át időben a szimplába. forrócsokizás után olyan fárasztó énekelni. belefújja a szél a hajamat a fagyiba.

én: [átlapozok egy prospektust]
kata: mi az?
én: valami művészet. kell?
kata: nem. szar.

amikor a lelkes bölcsészhallgatókból megszólal a jövő értelmiségije.

kata: ... na jól van, de most már nem mondok ennél többet.
én: de, sorold még, hét pluszmínusz kettő itemet meg tudok jegyezni.
kata: de három után már elmegy a kedved tőle.

visszaolvasom az elküldött emaileket, megvizsgálom, hogy én örültem volna-e nekik. némelyiknek igen.
visszaolvasom a blogomat, mindig más szemével, sokszor olyanokéval, akiket nem is ismerek, csak elképzelek. és dolgokat gondolok magamról. milyen lehetek. néha szimpatikus vagyok.


tori amos - leather

a pedagógusoknak mindentudó mintagyerekeik vannak, a fogorvosoknak nincsen tömött fogaik*, a pszichológusoknak nincsenek lelki problémáik, a vasutas pedig azt mondja otthon a gyereknek, hogy fiam, rázd az asztalt, írni akarok.

* edit: a nyelvészhallgató pedig mindig egyezteti az állítmányt az alannyal.

a tegnap este ma hajnal felfedezései közül: egy svéd-magyar kétnyelvű adatközlő a szimplában alkoholos befolyásoltság alatt a "mari látta pista síelését" mondat megismétlésére felszólítva pontosan ugyanazt produkálja, mint egy wernicke-afáziás, valamint nem tűnik fel neki, ha beszélgetőtársai agrammatikusan beszélnek. (ha nyelvészek kocsmázni mennek, chapter xxx)

nekem most nagyon boldognak kellene lennem. na ez az, amiből semmi jó nem szokott kisülni.


patty griffin - up to the mountain

irodalom szigorlat. gyász.
leejtettem a parfümömet, összetört és kiömlött. gyász.
ma elkezdtem tanulni a carmina buranat. öröm.

gyász*gyász*öröm=gyász
de másrészt:
gyász*öröm*gyász=gyász
és:
öröm*gyász*gyász=gyász
sőt:
öröm*öröm*öröm=gyász

adja meg a * művelet tulajdonságait.

mindig addig csináltam mindent, amíg már egyszercsak túl sokáig. én voltam pl, aki, mikor az összes volt osztálytársam megtalálta már az országban a helyét, még mindig a miskolc-budapest intercityn éreztem magam leginkább otthon. mindent tovább csináltam mint mások; bulikon, próbákon, akárhol, még mindig én maradok ott legvégig, összeszedem a szemetet a végén, bezárom az ajtót, nem hagyott-e ott senki semmit, cigit eloltottuk, villanyt lekapcsoltuk.
azóta rájöttem, hogy néha kicsit hamarabb kell abbahagyni, a csúcson, vagy hol javasolja a mondás. és akkor még rossz is. fájdalmas, de ez az élet rendje, és ez valahol gyönyörű, na, ez az, amit szeretek gondolni.

tivadar üzenete:
van kedved matematikarol beszelgetni?
agnus üzenete:
megpróbálhatjuk....
tivadar üzenete:
olyan analis szex hangulata lett a dolognak. na mindegy.

ha olvassák az embert, az kicsit olyan, mintha foglalkoznának vele, nem?
nézzük ma mindennek a legszomorúbb interpretációját.
és mindennek van szomorú interpretációja. sose fogok unatkozni.

ma leszólított egy fiú az utcán, és azt hazudtam neki, hogy van barátom.
aztán elképzeltem, hogy milyen a barátom, és egész elégedett vagyok vele. ősz haja van és biológus, és játszik zongorán, főleg csajkovszkijt és kortárs zeneszerzőket. csakis fekete zoknit hord. télen sokszor garbót. kontaktlencséje van, és este mikor az ágyban olvas, olvasószemüvege. szoktunk sakkozni a margitszigeten. élt franciaországban. össze szoktunk járni a katával és az ő kitalált barátjával, aki pedig zeneszerző, és szolid dámákként nézzük a fotelból ahogy a fiúk zongoráznak a meccs szünetében.
ezentúl minden nap kitalálok egyet, amíg meg nem unom.

carol ann duffy: mrs darwin

1852. április 7.

meglátogattuk az állatkertet.
azt mondtam neki:
"valami abban a csimpánzban rád emlékeztet."

(kappanyos andrás fordítása)