tudom, hogy nem kéne nagyon sok, de nekem most még nagyon kicsi sincs.
és megint rosszat álmodtam.

jorane - red mountains

lementem a kocsmába és ott ült az isolde egyedül egy sör felett, kétségbeesett arccal. olvastam ma két cikket, és... és... az emberi lélek sokkal bonyolultabb, mint hittem!
a pszichiáterekre is rájár a rúd, na.

csak akkor nem fáj a fejem, ha nagyra tátom a számat.

lesz egy házam és teleépítem műkandallókkal. eléjük állok szatén estélyiben és katt. eléjük áll a férjem fehér szmokingban és katt. eléjük állok a férjemmel és katt. eléjük állok a férjemmel és a szüleimmel és katt. eléjük állok a szüleimmel és katt. eléjük állok a férjemmel és az ő szüleivel és katt. eléjük áll a férjem és az ő szülei és katt. eléjük áll a férjem és a szüleim és katt. eléjük állnak a szüleim és az ő szülei és katt. eléjük állok a férjemmel és a szüleimmel és az ő szüleivel és katt. akkor a cseléd fog fényképezni, mondjuk.

másodévesek voltunk, ült mellettem moncsi a modern brit irodalom előadáson, és kockáspapírokra rajzolgatott. két hét múlva le kell adni az építésznek a terveket, és a vőlegénye rábízta a ház megtervezését. nézd csak, ez így milyen lenne? újabb kockáspapír került a többi alá, ferencz győző a mikrofon mögött pedig újabb jegyzetkártyáját tette lapjával lefelé az asztalra. azt hiszem, larkinról volt szó. ősz volt, és nagyon sötét. muszáj, hogy beférjen a tizenhatszemélyes étkezőasztal.

dehogy leszel pedagógus! (vigasztaló kontextusban.)

jó, persze amint lejön a thomas tallis diszkográfia, a gyomlálást felváltja mondjuk a rinyálás a zenei tanulmányokról.
(jó, tudom, ismerkedjek a blues-zal.)

ismét rá kellett eszmélnem, hogy az orosz kórusművek panaszosságához semmi nem fogható. ahhoz képest ezt a blogot is majd' szétfeszíti az életigenlés.

... és akkor már nem arról rémálmodunk, hogy beszélni akarnánk, de nincs hangunk, hanem hogy hangunk ugyan van, de nem indul el a skype.

nem kérdezünk, guglizunk.

leül velem a konyhaasztalhoz, és megkérdezi hogy egy tizes skálán mennyire akartam ma meghalni. nem akartam meghalni. na persze, persze, egy tizes skálán, mondjam. ahol mi jelent mit, öt a normális? kérdezem. nem, mondja ő. általában a nulla a normális.

... és akkor ott állt az ajtómban a férfi akit szeretek, egyik kezében üveg lekvár, másikban spanyol zombifilm.

nem tudok írni. sütök fánkot.

na, minden ok, megterveztem az útvonalat! ami azért fontos, mert most nem látok ki a kocsiból. (dani vezet)

és akkor most kiemelten nagy szeretettel köszönteném a leadnám a tokám keresőkifejezéssel idetalálókat.
(update szerda: és köszönöm a ma délelőtt kreatív keresőkifejezésekkel próbálkozónak is a vidám pillanatokat.
update csüt: mindenkinek nagyon köszönöm aki azóta különféle érzelmeit és mondanivalóját keresőkifejezések formájában juttatja el hozzám. megindít.)

életem bármelyik szakaszát éltem, eddig teljesen biztos voltam benne, hogy akárkivel párbaállítva, én leszek kettőnk közül az egzisztenciálisan bizonytalanabb meg a szuicidabb, de akkor ma együtt ebédeltem a marcival, akinek tíz napon belül be kéne fejeznie a szakdolgozatát.
megpróbáltam rajta az általam hatásosnak talált módszerekkel segíteni. édesség és sport. az lett a vége, hogy az elte e épületének a negyedik emeletén, a lépcsősor tetején próbáltuk felköhögni a csokit a légutainkból.

horgászatról beszéltek, sakkról, és pénzről (csakis: zsozsó, lóvé) az öreg bácsik a szaunában, meg arról, hogy minden rendben van ugyan, de azért sose lehet tudni, ezért csak féléves uszodabérletet vettek már.

szexi vagy és unalmas. mint hawaii.

mi lesz velem, befőttmeggyek.

hova mondjam el. belemondtam a meggybefőttes üvegbe. belemondtam a salátás pohárba, és  belemondtam a pörköltes tálba---

(...) és ott akarta kiélni a beteges grafomán mániáit. (költő a költőről)

elmondhatjuk, hogy az új évben nagy változások nem várhatóak, a szilveszterestét a kormányzásfonológiáról énekelve, és a bináris fa vagyok! fantázianevű táncmozdulatokat végezve töltöttem.

álmomban három férfihoz tartoztam egyszerre, mert társadalmilag úgy volt szokás. az egyiket szerettem csak, ez nem tudom, szokás volt-e, a másik kettőnek az illata is idegen volt. a másodikkal kifejezetten csak adminisztratíve voltunk összeláncolva. a harmadiknak mellénye volt. ültem kettőjük között és vágytam kétségbeesetten az egyikhez, kit érdekelnek a szokások, az isten szerelmére, ezek ketten még csak nem is nyelvészek.

olyan jól nézek ki ma este, lemegyek a boltba.

jaj, dehogy sikerült rosszul a sütid, nagyon finom lett! mondta anyukám, és elcsomagolta nekem útravalónak majdnem az összeset.

koriék házában a házmester minden ajtó fölé akasztott kis karácsonyi díszt, csak a pakisztáni család ajtaja felé nem.

három tálca sütin, kétszer ennyi égésnyomon a kezemen, és háromszor ennyi vitatémán vagyunk túl, a családom azonban megtalálta az ultimate megoldást: rum.
most megyek vissza a konyhába pogózni a húgommal.

vettem egy marie clairet, és a wc-n most háttérbe szorítja a zsidók történetét. (zsuzsinéni)

az isten olvassa a blogomat, és résen van ám.
legalábbis egyértelmű jelnek látom, hogy egy olyan széles vállú operatőrt küldött tegnap a mátyás templomba, hogy a komplett tenor szólamot kitakarta előlem a monteverdi koncerten. nem tűri a parázna gondolatokat az ő házában.

miskolc sem olyan reménytelen, rájöttem. vannak itt jó palik. voltam a gyárban...

találtam ma a polcon egy kis nesszeszert, fültisztító pálcikák voltak benne, anyacsavarok, biciklizárkulcs és xanax.
summertime, the roughest time.

csak négy paracetamol, három quarelin, egy üveg bor, és olyan gyönyörű vagy.

ott a könyv az ágyam mellett, amolyan jutalomként, ki van készítve, ha még fel bírom emelni lefekvéskor, akkor olvashatok. és akkor felemelem utolsó erőmmel, és az van a könyvben, hogy elégedettség-érzés, igen: e l é g e d e t t s é g - é r z é s.
méltatlan zárása a napnak, jóéjszakát.

minden percben emberek halnak meg, nekem meg pedagógiai témájú kiselőadások handoutjairól kell reflexiókat írnom.

nagyon fáradt vagyok. foglalkozzon ezzel valaki. nekem nincs rá időm.

a fontoskodó skandináv lektorok rettenetesen kihúzták már nálam a gyufát.

most az van, hogy én egy szörnyű, szörnyű embernek érzem magam, és mégis végtelen emberi jóindulat sugárzik felém. különösen az angol- és az elméleti nyelvészet tanszékeken sugárzik.
jaj, határidők vannak, meg karácsony, milyen érzelgős lettem.

bloggerek ülnek isoldéék nappalijában, és ő a pszichiáteri munka érdekességeiről mesél.
veronika: de nem nyomasztó ez a sok beteg ember?
lucia: már mindjárt elmegyünk.

a pszichológusom szerint nem vagyok unalmas. ezt különösen megható olyan valakitől hallani, aki közvetlenül előtte ötven percen át hallgatta, ahogy arról beszélek, hogy milyen unalmas vagyok.

pár hete jött egy új fiú az egyik osztályba, mesélte az apukám, és tegnapelőtt nem messze állt tőlem a buszon, de nem vett észre. és pont azt mondta vkinek, hogy "a fizikát egy kopaszodó pasi tanítja, de tök jófej". na, mit szólsz? kérdezte büszkén. nem is "kopasz", hanem csak "kopaszodó".

nagy volt a forgatag a miskolci városháztéren, mindenki piros-fehér, és a villamosról nem is lehetett megállapítani, hogy a nagy tömegben ki öltözött mikulásnak, ki volt diósgyőr szurkoló, és ki az, aki a gárda-rendezvényre ment.

most úgy akartam letenni a telefont, hogy ne érezd utána nyomorultul magad, de belátom, hogy ez olyan, mintha gyűszűvel akarnám kimerni a jeges-tengert.

a vonat, amin ültem, elütött egy embert. vagy kettőt. húsdaráló, mond ez maguknak vmit? ismételte meg tagoltan a kocsi közepén a tájékoztatást magára vállaló tupírozott hajú nő. orvos vagyok, bárkinek ha baja van, szóljon. jaj, a múlt hónapban ugyanezen a napon, ugyanezen a járaton is ez volt. akkor hét órát vártunk. bizony, néz rám. de még mindig jobb nekünk, mint neki. vagy nekik. hát nem? én mindig ezt csinálom, én embereket boncolok, itt az ujjaival zongorázó mozdulatokat tett, nekünk már olyan szinte, hogy egyik kezemmel eszem a vajaskenyeret, a másikkal meg... már csak a jobb kezével zongorázott, a balban egy képzeletbeli vajaskenyeret tartott. hát igen. majd dns-ből, gerincvelőből azonosítják őket. a múltkorinak legalább a feje megmaradt. szerintem egy szerelmespár volt... jaj, a legközelebbi életemben rózsa szeretnék lenni.

ma csendben kell maradni, az a lényeg. nem szólítunk meg, fel, le, nem járatjuk a kis szánkat. susognak a falevelek, sususu. sususu.

- de már legalább lett ott két kis barátom. az elején nagyon rossz volt, mert azt hittem, csak én gyűlölöm azt az órát, és kifejezetten destruktív elemnek éreztem magam a csoportban...
- na de pl. az alkoholista fiú!
- igen, az alkoholista fiú lett az egyik barátom.

széthullottam, mint pattogatott kukorica a moziszékek alatt.
(hasonlatok rovatunkban ma)

csak be akartam csempészni a szánalmas kis életedbe egy cseppet abból a jókedvből, amit mi, nyelvtechnológusok, minden nap átélünk.

nem vagyok én egy olyan buta lány (felülbírálni)

és ezt is