álmomban három férfihoz tartoztam egyszerre, mert társadalmilag úgy volt szokás. az egyiket szerettem csak, ez nem tudom, szokás volt-e, a másik kettőnek az illata is idegen volt. a másodikkal kifejezetten csak adminisztratíve voltunk összeláncolva. a harmadiknak mellénye volt. ültem kettőjük között és vágytam kétségbeesetten az egyikhez, kit érdekelnek a szokások, az isten szerelmére, ezek ketten még csak nem is nyelvészek.

olyan jól nézek ki ma este, lemegyek a boltba.

jaj, dehogy sikerült rosszul a sütid, nagyon finom lett! mondta anyukám, és elcsomagolta nekem útravalónak majdnem az összeset.

koriék házában a házmester minden ajtó fölé akasztott kis karácsonyi díszt, csak a pakisztáni család ajtaja felé nem.

három tálca sütin, kétszer ennyi égésnyomon a kezemen, és háromszor ennyi vitatémán vagyunk túl, a családom azonban megtalálta az ultimate megoldást: rum.
most megyek vissza a konyhába pogózni a húgommal.

vettem egy marie clairet, és a wc-n most háttérbe szorítja a zsidók történetét. (zsuzsinéni)

az isten olvassa a blogomat, és résen van ám.
legalábbis egyértelmű jelnek látom, hogy egy olyan széles vállú operatőrt küldött tegnap a mátyás templomba, hogy a komplett tenor szólamot kitakarta előlem a monteverdi koncerten. nem tűri a parázna gondolatokat az ő házában.

miskolc sem olyan reménytelen, rájöttem. vannak itt jó palik. voltam a gyárban...

találtam ma a polcon egy kis nesszeszert, fültisztító pálcikák voltak benne, anyacsavarok, biciklizárkulcs és xanax.
summertime, the roughest time.

csak négy paracetamol, három quarelin, egy üveg bor, és olyan gyönyörű vagy.

ott a könyv az ágyam mellett, amolyan jutalomként, ki van készítve, ha még fel bírom emelni lefekvéskor, akkor olvashatok. és akkor felemelem utolsó erőmmel, és az van a könyvben, hogy elégedettség-érzés, igen: e l é g e d e t t s é g - é r z é s.
méltatlan zárása a napnak, jóéjszakát.

minden percben emberek halnak meg, nekem meg pedagógiai témájú kiselőadások handoutjairól kell reflexiókat írnom.

nagyon fáradt vagyok. foglalkozzon ezzel valaki. nekem nincs rá időm.

a fontoskodó skandináv lektorok rettenetesen kihúzták már nálam a gyufát.

most az van, hogy én egy szörnyű, szörnyű embernek érzem magam, és mégis végtelen emberi jóindulat sugárzik felém. különösen az angol- és az elméleti nyelvészet tanszékeken sugárzik.
jaj, határidők vannak, meg karácsony, milyen érzelgős lettem.

bloggerek ülnek isoldéék nappalijában, és ő a pszichiáteri munka érdekességeiről mesél.
veronika: de nem nyomasztó ez a sok beteg ember?
lucia: már mindjárt elmegyünk.

a pszichológusom szerint nem vagyok unalmas. ezt különösen megható olyan valakitől hallani, aki közvetlenül előtte ötven percen át hallgatta, ahogy arról beszélek, hogy milyen unalmas vagyok.

pár hete jött egy új fiú az egyik osztályba, mesélte az apukám, és tegnapelőtt nem messze állt tőlem a buszon, de nem vett észre. és pont azt mondta vkinek, hogy "a fizikát egy kopaszodó pasi tanítja, de tök jófej". na, mit szólsz? kérdezte büszkén. nem is "kopasz", hanem csak "kopaszodó".

nagy volt a forgatag a miskolci városháztéren, mindenki piros-fehér, és a villamosról nem is lehetett megállapítani, hogy a nagy tömegben ki öltözött mikulásnak, ki volt diósgyőr szurkoló, és ki az, aki a gárda-rendezvényre ment.

most úgy akartam letenni a telefont, hogy ne érezd utána nyomorultul magad, de belátom, hogy ez olyan, mintha gyűszűvel akarnám kimerni a jeges-tengert.

a vonat, amin ültem, elütött egy embert. vagy kettőt. húsdaráló, mond ez maguknak vmit? ismételte meg tagoltan a kocsi közepén a tájékoztatást magára vállaló tupírozott hajú nő. orvos vagyok, bárkinek ha baja van, szóljon. jaj, a múlt hónapban ugyanezen a napon, ugyanezen a járaton is ez volt. akkor hét órát vártunk. bizony, néz rám. de még mindig jobb nekünk, mint neki. vagy nekik. hát nem? én mindig ezt csinálom, én embereket boncolok, itt az ujjaival zongorázó mozdulatokat tett, nekünk már olyan szinte, hogy egyik kezemmel eszem a vajaskenyeret, a másikkal meg... már csak a jobb kezével zongorázott, a balban egy képzeletbeli vajaskenyeret tartott. hát igen. majd dns-ből, gerincvelőből azonosítják őket. a múltkorinak legalább a feje megmaradt. szerintem egy szerelmespár volt... jaj, a legközelebbi életemben rózsa szeretnék lenni.

ma csendben kell maradni, az a lényeg. nem szólítunk meg, fel, le, nem járatjuk a kis szánkat. susognak a falevelek, sususu. sususu.

- de már legalább lett ott két kis barátom. az elején nagyon rossz volt, mert azt hittem, csak én gyűlölöm azt az órát, és kifejezetten destruktív elemnek éreztem magam a csoportban...
- na de pl. az alkoholista fiú!
- igen, az alkoholista fiú lett az egyik barátom.

széthullottam, mint pattogatott kukorica a moziszékek alatt.
(hasonlatok rovatunkban ma)

csak be akartam csempészni a szánalmas kis életedbe egy cseppet abból a jókedvből, amit mi, nyelvtechnológusok, minden nap átélünk.

nem vagyok én egy olyan buta lány (felülbírálni)

és ezt is

a vasárnapok a legnehezebbek, mindig akkorra nő elviselhetetlen mértékűre, amolyan bibiliai ritmusban. itt van nekem az ég, a föld, a fény, a víz, a fák, a virágok, az összes égitestek, az állatok, a férfiak és a nők, and still. nincs kedvem felnézni rá, lenézni rá, fürdeni benne, fürdeni benne, alájuk ülni, feléjük állni, alájuk állni, megsimogatni őket, megsimogatni őket, figyelni őket.
a vasárnapok a legnehezebbek. akkorra nő elviselhetetlen mértékűre.

szeretném néha, ha az álmaim kicsit jobban elszakadnának a valóságomtól.
tegnapelőtt reggel azt rémálmodtam, hogy nem sikerül plain texben bekereteznem egy szöveget.

- ki ez a csaj?
- á, őt nem könnyű behálózni.
elemezze pragmatikailag a dialógust, amely miatt (többek között) nem lettem xy magyar író egyik csaja (többek között).

elkezdett mondanivalója lenni. így vesztünk el mindenkit.

ági. humor, humor, humor! kiáltotta búcsúzóul utánam a pszichológusom.
---
- jean, ki kopog odakint?
- az eső, uram.
- akkor engedje be, mert még elázik!

bele kellene olvadni minden felületbe, belesimulni a székekbe, hozzátapadni az asztalok lapjához, és együtt nyílni, csukódni az ajtókkal. mit csinálok rosszul.

szerepkonfliktusok őrlik fel erőimet, pl. itt van nálam a húgom most három napig, és egyszerre kell úgy tennem, mintha az anyja lennék, és mintha nem lennék az anyja. (megőrültél, miért nem vettél fel sálat? illetve ne igyál már több sört! - nemnem, viszont: főztem neked is ebédet. - igenigen.)
na de nem panaszkodom. inkább csak megjegyezném csendben, hogy én annakidején egy nagytestvért kértem a szüleimtől.

az egyetem lassan megtelik nálam fiatalabb lányokkal, akik nálam hangosabban nevetnek a kedvenc tanáraim viccein. na megyek, veszek valami krémet.

bementem a papírboltba, és mondtam, milyen papírt szeretnék, és már amikor magyarázta az eladónő, hogy milyen van belőle, tudtam, hogy az nem az lesz, és félreért. aztán odavezetett a polchoz, és megmutatta, és láttam, hogy az nem az, és félreért, de csak vettem abból a nem-az papírból, mert nem tudtam azt mondani, hogy ez nem az, és félreért, és ha lúd, akkor már legyen kövér, hármat is vettem a nem-az papírból. amit egyáltalán, abszolút, semmilyen körülmények között nem fogok soha használni.
uram, kicsit kevésbé balfasz, ha lehetnék.

nem lehet karácsonyi égősorok az egész világ.
nem lehet minden nap loitumára táncoló hitlert nézni.
(az én barátaimnak, úgy tűnik, túl egyszerű az élet nem fenékig tejfel. kifinomultabbak annál.)

meg leszek unva.
meg leszel unva.
minek ezt ragozni.

kapcsolgattuk ma a tévét, és a balázs show ismétlésében(!) épp egy bőrnadrágos, melegítőfelsős, kirúzsozott, beszédhibás fiú lényegült át egy félrecsúszott, kócos parókában csepregi évává, és kitartóan próbálta eltalálni az ütemet és a hangot. és akkor azt mondta egy most meg nem nevezendő, velem egy háztartásban tartózkodó rezignált pedagógus, h ez olyan, mint egy szalagavató-műsor.

egy kívülről szappanillatú vonattal jöttem miskolcra, be kell szarni.
belül szarszag volt, nyugodj meg.

nem mentem lakógyűlésre, itthon vártam sötétben, mikor kezdik verni az ajtómat a határozatképtelennek nyilvánított gyűlés megvadult tagjai, de csak nem jöttek. aranyosak a szomszédaim egyébként, mind egy szálig, de a lakógyűlés, mint köztudott, minden nyugdíjasból kihozza az állatot. én meg fiatal vagyok, előttem az élet, és sok a dolgom. magyar mondatokat kell megtanulnom kísérleti célnak megfelelően hangsúlyozni.

ugye nem kell holnap lakógyűlésre menni.

Make it personal.
Let the words come from your heart.
Include why you love them and how they make your world brighter just by being in it.
Express your gratitude for them being in your life.
Be affectionate and loving.
Let them know your love for them will never fade and you will always be there.

most olyan veled beszélgetni, mintha maksa zoltán az anyjának próbálná el a kabarét.

- na, dani, jó órát fogsz tartani?
- hát, ha ez a jó emelet.

magas hangon beszélünk, és halkan, szűkszavúan beszélünk, és halkan, nyelvbotolva beszélünk, és halkan.
egy olyan kedves lány vagyok, nem kell nekem még beszélgetni is.

- és kitöltöttem egy rorschach-tesztet...
- de a rorschach-tesztet nem is kitölteni szokták!
- én minden tesztet kitöltök, és kész.
- terhességi teszt?

anya, hol a mi helyünk? (kislány a temetőbe érkezéskor)

most az van, hogy bármire gondolok, meg fog történni. mondhatnánk, hogy ez nem lehet érvényes a világ minden dolgára, de nem is gondolok most azokra a dolgokra, amelyekre nem lehet érvényes.
szóval most az van, hogy bármire gondolok, meg fog történni. és hát úr.isten. mondom úr.isten.