a kultúránál nem ismerek veszélyesebbet. ma is megmotoztak a reptéren, kivetették a zsebemből és hosszan, óvatosan széthajtogatva vizsgálták a múzeumi belépőt.

nem láttam jönni, hogy valaki azt mondja majd a földényi f. lászlónak és nekem, így, egy kalap alatt, hogy az ilyen művészethez értő embereknek mit is magyarázzam, hát igen, nincs is rá szükségünk, nekünk kettőnknek, ha meg a laci nem ért majd valamit, én megokosítom!

booking.com értékelésben vajon meg lehet említeni, ha kifejezetten, khm, barátságos volt a zuhanyrózsa?

rock-koncertre viszem a szüleimet. vigyünk személyit, hogy ha letartóztatnának, mondja anyukám, és nyugtalanná tesz, hogy vajon a fiatalkori bulizás hiánya, vagy pont hogy a tapasztalat mondatja ezt vele?

akinek már kellőképpen az agyára ment buda, nyugodtan rákereshet a how to open a bottle of champagne with a sword kifejezésre.
mi hétvégén próbáljuk ki.

engem soha nem érintett meg ez a sportközvetítés-szurkolás dolog. szerencsére a pasimmal lehet lépést tartani: míg ő tévedésből ordítva szurkol az ellenfélnek, én abban a tévhitben sajnálom le, hogy az egész támadás csak lassításban visszajátszás.

i scream for májkrém

felbicikliztünk ómassára, a kocsmában ülünk a fél faluval. a kocsmáros bácsi ("apa") egy jóravaló falubeli "srácról" mesél ("béla", 60as évei első felében), aki a mai napig ragaszkodik az agglegény élethez, elmondása szerint nem tudná megszokni, ha egy nő ott szuszogna mellette az ágyban. az újságkihordó bácsi szerint (siltes sapkáján: "good bye 1999") bélának önmegvalósátés... önmegvalótá... önmegvaló...tási problémái vannak. de apa dicséri, béla a kis fizetését példásan beosztja, egy fillérrel sem költ többet mint amennyi egy napra jut, bár be kell vallani, ha választani kell, béla inkább veszi meg a sört, mint a kiflit a boltban. én nem látom, hogy bélának önmegvalótási problémái lennének.

megnyitottam, de senki sem figyelt

a sok futkározó gyerek között befarol egy bmx-es kisfiú a balatonmáriafürdői strandra, és alig hallatszik ki a zsivajból, de felkiált: megnyitom a tengert néktek!

amikor meg akarok köszönni valamit, de a feladó neve noreply.

- nem kéne visszamenned az oviba?
- nem lehet, már becsekkoltam ide!

a zeneakadémián voltunk, hazafelé még hosszan autózunk lehúzott ablakkal, hogy végigénekelhessem lana del rey összes számát.
mozart, puccini, dvořák.
you fit me better than my favourite sweater.

május egy, a munka ünnepe, és én hosszú évek után mától ismét elmondhatom magamról, hogy csak egy állásom van. furcsa érzés. nem kettő, nem kettő-és-még-most-ebben-besegítek, nem kettő-de-most-ezt-még-bevállaltam-a-hétvégére. megtanulok kicsit pihenni.
kifekszem a napra, ellazulok, mosolygok, és nem gondolok kicsit semmire, csak az előttem álló szép napokra, és a... közben megírandó negyedik szakdolgozatomra! jézusom!

first world problems hosszúhétvége: mindig a kaviáros felével esik le a kenyér.

hát igen, én is csak a szerelmem karjai között szeretnék meghalni, de tény, hogy az edzőmmel sokkal többször kerültünk már ennek közelébe.

álmomban a pasim egy régi furgonnal parádésan beparkolt párhuzamosan egy nagyon szűk helyre, egy nagyon meredek utcában.
egyszerűen már nem tudok miről álmodni, ami felülmúlja a valóságot.

amikor a köhögők megpróbálják kiköszörülni a csorbát azzal, hogy hangerővel elnyomják a tételszünetben tapsolókat.

barátaimmal:
a: mi, meghalt a nagymama?
b: igen, még tavaly januárban.
c: hát nem emlékszel? még meg is ünnepeltük!

bementem a bölcsészkarra, és lányok sírtak a mosdóban. mikor sírtam utoljára női mosdóban? istenem.

meghívtak nádasdy ádám szülinapjára énekelni. ott ült az az összes kedves tanár akinél lelkesedtem az órákon, középen nádasdy ádámmal, és akkor megmutathattam, mennyire mélyen tudok shakespeare-szonettet énekelni. elég mélyen. magasélet.


paul kelly - sonnet 18

az életem az ellentmondás, hogy folyamatosan kialvatlan vagyok, de tartom magam ahhoz, hogy vannak fölös energiáim.

végre péntek van és öltözhetek leprásnak a farsangra!

ha hamarabb fekszik le, az én oldalamon találom, hogy felmelegítse nekem az ágyneműt mire ágyba bújok. ha eljön értem, már bekapcsolja az ülésfűtést mire beülök a kocsiba.
meg se próbáltam adni a jégkirálynőt.

a kommunikációs delegáltak! mondta valaki rám és egy kolléganőmre.
kommunikációs delegált = pletykafészek.

a zabos kifli nem haragszik.

éppen az irodánk ajtaja elé értem, ahol várt bent a megbeszélés és egy író-rendező akivel nem ismertük egymást. éppen az iroda ajtaja elé ért egy kollégám is, aki egy szempillantás alatt beelőzött, és három határozott, hangos kopogás után ünnepélyesen, díszléptekkel benyitott az irodánkba, és zengve bejelentett: ágnes megérkezett! az író-rendező szerényen bemutatkozott.

gyertyafényes, romantikus, pezsgős lencsefőzelék

pont akkor kezdett esni a hó, amikor elindultam. végtelen boldogság és elégedettség.
boldog karácsonyt a futópályáról!

hidegben futni: ilyen szépen kipirult az arcom, vagy ezek már fagyási sérülések?

egy téli este a pasim felvette a kalapját, én a festmények színvilágához előreláthatólag leginkább illő ruhámat, és egy sötét utcában, a megadott címen megnyomtuk a kunstsalon felirat melletti kapucsengőt.
az élet csupa veszély.

a facebook korában az ember azt hihetné, hogy nem kell már többet könnyes szemmel búcsúzkodnia. hát mi ez, ez az ósdi személyesség el nem söpört, szánalmas törmeléke?!

mióta főzés közben a kifröccsenő forró leves beterítette a fél arcomat, egészen más szemmel böngészem a színház- és koncertjegyeket. lehet az operába kéne bérletet vennem? hol a leghangulatosabb a zsinórpadlás?

az egyik orvos barátnőmtől kaptam egy viagrás tollat. nem fog.

elképzelem, ahogy este hazaérnek, kimerülten hátradőlnek a fotelban, és sírnak belül, hogy ma megint felháborodtam, petíciót indítottam, tüntetést szerveztem egy hír miatt, anélkül, hogy végigolvastam volna.

éppen motiválni próbáltam magam, de amikor a keresőbe running helyett funning-ot gépeltem, már meg is nyugodtam, hogy a tudatalattim ezek szerint érti még, mi van, és elindultam futni.
ezt a baszott szelet! csodálatos volt.

vajon hány ismerősöm lesz ma este a müpában aki tegnap a zeneakadémián is ott volt, és észreveszik-e, ha ugyanazt a ruhát veszem fel?
túl lusta vagyok én a sznobsághoz.

szóval azt mondjátok, ezek a férfiak nem is flörtölgetnek velem? csak túl mocskos a fantáziám? jobb is, ha nem reagálok, mert én értem félre?
egy szomorú, decens világ vesz körül. kapaszkodom azokba, akik még beszélik a pornószlenget.

valahogy mi műveltük ezt az egészet, itt élünk benne, és még így se vagyunk felkészülve rá.

akkor kénytelen leszek haydn-t feltenni, mert haydn vidám. és a karácsonyi égősort is bekapcsolta a kedvemért.
sose legyek túlságosan szomorú.

praktikeresek arca, amikor hosszas tipródás utan veszek hatvan méter kötelet, majd arról érdeklődöm, merre található a wc.
asszem megkönnyebbültek kicsit mikor kijöttem.

engedtem be az életembe olyan embereket, akik engem közben kiszorítottak. vártam olyanokra, akik nem jöttek velem. mértani pontossággal le tudom már rajzolni a régi fájdalmakat.
tudom, mi az, amit soha többé senki nem tehet meg velem. tudom, hogy soha többé senki nem bánthat, mert nem hagyom.
verze, refrén.

- képzeld, visszahívott az xy, pedig én akartam tőle találkozót kérni. milyen rendes!
- téged mindenki visszahív.
- hibás termék vagyok!

fontos hogy az ember önazonos legyen. bejött a leendő igazgató az irodánkba, mi a főnökömmel pedig hellyel kínáltuk a kanapén, közvetlenül az ott csücsülő kedves zöld plüss brokkoli mellett. és amit ezzel üzenünk: e̶b̶b̶e̶n̶ ̶v̶a̶n̶ ̶a̶ ̶v̶i̶t̶a̶m̶i̶n̶, innen indulunk, így fogadj el, deal with it.

a felállványozott templomra kiírták: vigyázat, a magasban dolgoznak. a kétkedőknek.

csak barokk zenét hallgatok, csak jó élmények érnek, úgy tudok nyaralni, mintha arra találtak volna ki, mégis megyek előre mint a tank. magamtól nyúlok a nehezebb súlyzókért az edzés utolsó körében, aztán tucatnyi színházjegy egy délelőtt alatt, két képzésre jelentkezés egy délelőtt alatt, pezsgő-kaviáros reggeli a teraszon, kijózanodás és alvás. még egy délelőtt.
már meg sem lepődtem, mikor a felvételi elbeszélgetés kitűzött időpontja előtt negyed órával már a felvételt nyertek boldogságával sétálhattam el.

tehát a pasim osztrák rokonaival való megismerkedés remekül ment. talán elég, ha annyit mesélek, hogy egyik éjjel, két osztrák falu között egy elhagyatott fűrésztelepen vér került a futócipőmre.

képzeld, nálunk tele van a fal rembrandt-tal. nem fogok, nem is tudok magyarázkodni. már csak a rázkódtató röhögéstől se.

a kocsiban a bartók rádióból zongora szól, előttünk egy hófehér cabrio bénázik.
pasim: ez scarlatti?
én: teljesen mindegy, ha nem tudják vezetni.

ezt a rádiós ébresztőt nem azoknak találták ki, akik ennyire szeretnek barokk zenére aludni...

nincsenek földjeim, nem örököltem kastélyokat, ez a kedves osztrák arisztokrata család mégis befogad. a jelek szerint a brit kiejtésemmel nyűgöztem le őket, meg azzal, hogy mennyire sokat, és milyen őszinte élvezettel bírok enni.
teli szám udvarias mosolyra húzódik.

csak abban reménykedtem az okmányirodában várakozva, hogy ha elhalálozok a várakozással töltött évek alatt, a halotti anyakönyvi bizonyítványomat nem ők állítják majd ki. mert addigra bizony büdös lesz.

szundi - szundi - szundi - szundi - SZUNDI - szundi - szundi - szundi -
álmomban kövér lászló arcát is belevésték a rushmore-hegy oldalába, de úgy, hogy féloldalt egy szál virág volt a hajába tűzve, és azzal együtt.