hogy az arcfelismerős telefonom nem ismer fel maszkban, az oké. de az, hogy reggelente milyen hosszasan kell gondolkoznia, én vagyok-e az, már kicsit rosszabbul érint.

irigylem azokat, akik "megálmodják a megoldást".
én az éjjel megálmodtam egy tök valós problémát, ami napközben eszembe se jutott. és most meg kell oldani.

 én most nagyon visszafogottan fogok étkezni: csak édességet!

fűrészelést hallok, rémültem rohanok ki az erkélyre, de a szomszédok megnyugtatnak, hogy csak egy nagyon rossz helyen átnyúló ágat vágatnak le a fából.
csak a sanyi! - kiáltja nyugtatólag, és integet a fa tetejéről a sebészi maszkot viselő favágó. csak a sanyi!

csak a már megszokott mozdulatok: bemegyek a váróba, és dugom is a kezem magabiztosan a kávéautomata alá, hogy fertőtlenítsem.

nem tudtok valami jó pletykát? kérdezem a barátaimat. de ne olyat, hogy ki covidos és ki halt meg, kértem.
úgyhogy meséltek a sztrókot kapott ismerősünkről.

miután elismételtettem vele, hogy igazam van, a főnököm még mindig nem találta elég felhőtlennek a hangomat. a kedvemre akart tenni. felajánlotta, hogy gyűjti majd nekem a dm-pontokat, adjak társkártyát. 
nemet mondtam.
ez azért mégiscsak túlzás. a dm-pontokat már tavaly óta a kolléganőmnek gyűjti.

felbontjuk a legújabb üveg rumot: technocol 12 years superior.
nem sikerülhet minden tökéletesen.

 az élet dolgait két részre osztom: tennivalókra és elintézendőkre.

akkora sznob lettem, hogy már csak akkor nézek koncertközvetítést, ha a mitsuko uchida játszik, de előtte felhív és mesél róla.

válni próbál, de válni nem egyszerű.
mondjuk együtt maradni is bonyolult volt.

édes kis szívem, lehamuzza beszélgetés közben a homlokát.

könyv: "ne induljon gombászni az, aki nem ismeri fel a gyilkos galócát!"
én: eszter, te felismered a gyilkos galócát?
eszter: persze! az a piros!*

négyünk közül én értettem a legjobban a témához, mert engem akkor már két hete érdekelt a gombászás, és rendeltem egy könyvet is. éppen ezért, a hübrisz nem engem ragadott el. engem csak úgy belevittek ebbe!, nyökögtem volna a gombavizsgálónál, de nem sikerült a röhögéstől. így is igazán kedves, hogy meghagyott minket az élők sorában.
hatalmas kosarunkban három punnyadt csigagomba maradt. megpirítva két falat a férjemnek, három nekem. fine dining. a gombavizsgálóhoz véletlenül az autópályán mentünk, matrica nélkül. nem kevesebbe, tizenötezerbe fájt így aztán a nyálkás gomba. hogy is mondtam? fáj dining.

* zöld.

elmondtam. az utolsó alkalom volt. meghalt életem egyik legfontosabb embere.

és mostmár nem tudok mondani neki semmit.

álmomban mint egy lady gaga táncoltam végig teremről teremre egy hatalmas épületben, mindenhol más zene szólt, mindegyik számnak énekeltem végig a szövegét, mígnem egyszercsak beléptem a következő terembe, és ott valami furcsa zene ment, meg is kellett állnom, mert nem lehetett rá táncolni.
na az a telefonos ébresztőm volt.

megdöbbentő lehet, de végül nem egy nyelvészhez megyek hozzá.

a lánybúcsúmat viszont a nyelvészfiúkkal akartam megünnepelni. nem érdekelnek a visítozós lányos programok. én inni akartam egy kocsmában azokkal a pasikkal, akikkel egész lánykoromban ezt csináltam, akik az évek során idoljaimból szerelmeim, majd barátaim lettek (és fordítva).
csodálatos volt! a fiúkat és a viszkit is még mindig ugyanúgy bírom!

a világ hamarosan romokban - mégis, mire számítottunk, most, hogy ennyi ember szembesült a szájszagával?!

el tudnád képzelni magad a porban, hajnali fagyban, egy zsarnok tour manager rabszolgájaként?
best of állásajánlatok. bocs, már megvolt.

három hónapon át a pasim az emeleten dolgozott, az én székhelyem pedig a nappaliban volt. néha felmentem, néha lejött, rácsodálkoztunk a másikra, mint két távoli munkatárs ugyanannak az irodaháznak két távoli munkaállomásáról, udvaroltunk egymásnak, ha disznó célzásokat tett, megfenyegettem, hogy szaladok a hr-hez panaszkodni. esténként csapatépítés: ágyban kártyáztunk.

ezek után furcsállja bárki, hogy a munkahelyemre visszatérve, cuppogással adom a főnököm tudtára, hogy egyetértek vele?

próbálom jelentőségteljesen mondani, de fesztelenül, mintha nem attól félnék, hogy ez az utolsó alkalom, hogy elmondhatom.

sikerült már valaha valakinek rögtön public-ra állítani a megosztásokat kérő posztját? nem hiszem.

szorongásaim is egyszerű konyhanyelvre fordulnak le éjszaka: verejtékben ébredtem, mert álmomban a kenyértésztám - mintha csak hideg vajastészta lett volna - hajtogatás közben eltört.

meséljem el néha az álmaimat, mondja a pszichológusom, de hülyeségeket álmodom, mondom én. de ragaszkodik hozzá, mert az álmokon olyan jókat lehet gondolkozni. elmesélem tehát az utóbbi hetek legszebb álmát, amelyben parmezános-citromos spagettit készítettem, iszonyú jó krémes, és nagyon finom lett.
vesz egy nagy levegőt. na jó, tényleg hagyjuk.

a mikulásünnepség tulajdonképpen jól sikerült. miközben a mikulás azt kérdezgette a gyerekektől, hogy mi a kedvenc játékuk (valaki azt válaszolta, hogy láncfűrész, tényleg), engem csak kicsit tépett meg egy kislány, aki azzal vádolt, hogy nem vagyok igazi rénszarvas. pedig igazi szarvaim is voltak, akárki felpróbálhatta őket...

azt hittem, sokkal jobb lesz, merengtem az orvosi teamnek a gyomortükrözés után, akik közül már eleve, a négy emberből kettőről azt hittem, hogy csak kávézni járt arra, és nem sejtettem, hogy valójában azért, hogy engem lefogjon.

volt pasim nekem, a kocsmában: nagyon szépen lement a tokád!
a pasim: hát mert felhasználták itt a mangalica-tálhoz!

határozottan van olyan, hogy esetem.

elhiszem, mert velem történt: külföldi vendégem megjegyzést tesz arra, hogy a taxis sms-ezik vezetés közben. a taxis elkezdi magyarázni, hogy mennyien sms-eznek vezetés közben körültekintés nélkül, veszélyt okozva, rossz technikával.

tizenöt éve írok zaklatott leányblogot! nehogymár most hagyjam abba, amikor az élet minden területén rendszeres és kiegyensúlyozott lettem!
oh wait--

lenyomtam a harmadik szundit is az ágyban, de akkor félálomban az jutott eszembe, hogy minél többet maradunk a paplan alatt, minél tovább alszom, ez az egész annál többe fog kerülni az országnak. és akkor felkeltem.

ugyanolyan őrült vagyok, mint fiatalkoromban! véletlenül a nappali arckrémet tettem föl este 10kor!!!

ha elindult a bartókon a bulikázó reggel, akkor még álmodom, igaz?

amikor az étteremben dolgozó kollégám felhív, hogy szar van a palacsintában--

valahogy az évek során kifejlődött bennem ez a nő, aki az edzőterem szaunájából kisétálva leül a fotelokba és szemrebbenés nélkül bemondja állásinterjúkon jó tulajdonságnak, hogy humoros.
a lekvárfőzéstől és a kettlebelltől kemény és vízhólyagos a tenyerem.

vallási ünnep, velneszböjt, visszaszámlálás - hát nem tudom, istenem, nekem a csokikás adventi naptár sokkal jobban megy.

van remény! a parlamentnél rengeteg ember gyűlt össze üzemzavar-elhárítás felirattal az egyenruhájukon!

2018 nem biztos, hogy jó év volt, de olyan volt, hogy végül mégiscsak nagyon sokaknak és magamnak is mondhatom, hogy köszi. 2018 sikerült.
voltam például munkanélküli, ami pont olyan volt, mint amilyennek vártam, csak kicsit kevesebb volt a pezsgő. otthagytam egy munkahelyet, amit szerettem, és nagyon nehéz volt otthagyni, és találtam egyet, amit könnyű volt megszeretni. 2018-ban lett olyanom fekvenyomásban, hogy rekord. megtanultam autót vezetni, ami az egyik legjobb élmény volt, és mára már nemcsak beszólogatni, de énekelni is tudok a volánnál. 2018-ban hoztam haza a bőröndömben cserepes virágot rómából, jártam életem első állattenyésztés-kiállításán hódmezővásárhelyen és életem talán utolsó könyvvásárán londonban. nagyon jókat beszélgettem állásinterjúkon, sokat bandáztam műfordítókkal, és nem hagytam ki a fonológiatábort sem a nyelvészekkel. volt egy csomó házibuli is, asszem tizennégy az egyszerre a konyhánkban tartózkodó emberek rekordja.
köszi, 2018, a mindenféle régi és új, közeli és távoli szeretteimet, főleg a jókedvüket, a gyógyulásaikat, a támogatásukat, köszi, hogy írnak messengeren, hogy diszkószámokra ugrálnak és énekelnek velünk a magvető caféban egyes éjeken, hogy rendben van a prosztatájuk és ezt meg is súgják a kocsmában.
végül pedig köszönöm, hogy még év végén újranyílt a gyrosos a moszkván, már kezdtem végleg elkeseredni.

az idők változnak, a magammal szemben támasztott elvárásaim is nőnek: már nem vagyok egyszerűen azzal elégedett, ha a vendégeim kérnek repetát a főztömből. csak akkor vagyok az, ha evés előtt le is fotózzák.

az életemet keserítő tényezők listájának első három helyére felírom most a vastagfalú borospoharat.

dress for the job you want = az álláskeresés fontos része, hogy új ruhákat kell vásárolnom.

a vidámparkban nem voltam már elég vidám. nyár elején hazajöttem a nyaralásból és felmondtam. most jön csak a hullámvasút.

az utolsó munkanapomra rengeteg süteményt sütöttem és körbeírtam, hogy tor lesz az irodánkban. persze csak közben jutott eszembe, mikor már virágok, búcsúajándékok és bőgés volt, egy kolléganő pedig betette a mozart requiemet a gépemen, hogy óvodai ballagás tematikával is működött volna a buli.

dehát ennyi kedves ember. éjfélkor még a kollégáimba csimpaszkodva zokogtam.

életvezetési tanácsképp mostantól csak informatikusoktól hallott utasításokat fogok elfogadni: oké oké next next!

a pasimnak újabban single malt illatú a nyaka. a kémia, mondhatjuk, még mindig megvan.

kocsma

a női wc falán tollal az áll, hogy don't take life too seriously until you're 30
áthúzva, 35
áthúzva, vastagabb filccel, 50

mit szólnál, ha a jázmint felfuttatnám a húzódzkodó rúdra?

a pasim kétségbeesetten írogat, hogy ki ette meg a kolbászkákat a hűtőből.

kirándulásaim, első tétel: a google maps-en kiválasztott út semmiképpen nem lesz alkalmas azzal a járművel való közlekedésre, amellyel megközelítjük.

love me, bartender.

a hangosbemondóban legalább nyolc nyelven bemondták, hogy csend legyen.

hétfő este hét óra: kiszaladok a munkahelyemről egy ránctalanító krémért.

nem akarom én túldramatizálni ezt a fogfájást, de biztos ami biztos, azt a ruhát veszem fel a fogorvoshoz, amiben aztán akár el is temethetnek.

ma egy szerelmibánatos nemzetőrrel ittam. tényleg, kardom megvan?!