fontos hogy az ember önazonos legyen. bejött a leendő igazgató az irodánkba, mi a főnökömmel pedig hellyel kínáltuk a kanapén, közvetlenül az ott csücsülő kedves zöld plüss brokkoli mellett. és amit ezzel üzenünk: e̶b̶b̶e̶n̶ ̶v̶a̶n̶ ̶a̶ ̶v̶i̶t̶a̶m̶i̶n̶, innen indulunk, így fogadj el, deal with it.

a felállványozott templomra kiírták: vigyázat, a magasban dolgoznak. a kétkedőknek.

csak barokk zenét hallgatok, csak jó élmények érnek, úgy tudok nyaralni, mintha arra találtak volna ki, mégis megyek előre mint a tank. magamtól nyúlok a nehezebb súlyzókért az edzés utolsó körében, aztán tucatnyi színházjegy egy délelőtt alatt, két képzésre jelentkezés egy délelőtt alatt, pezsgő-kaviáros reggeli a teraszon, kijózanodás és alvás. még egy délelőtt.
már meg sem lepődtem, mikor a felvételi elbeszélgetés kitűzött időpontja előtt negyed órával már a felvételt nyertek boldogságával sétálhattam el.

tehát a pasim osztrák rokonaival való megismerkedés remekül ment. talán elég, ha annyit mesélek, hogy egyik éjjel, két osztrák falu között egy elhagyatott fűrésztelepen vér került a futócipőmre.

képzeld, nálunk tele van a fal rembrandt-tal. nem fogok, nem is tudok magyarázkodni. már csak a rázkódtató röhögéstől se.

a kocsiban a bartók rádióból zongora szól, előttünk egy hófehér cabrio bénázik.
pasim: ez scarlatti?
én: teljesen mindegy, ha nem tudják vezetni.

ezt a rádiós ébresztőt nem azoknak találták ki, akik ennyire szeretnek barokk zenére aludni...

nincsenek földjeim, nem örököltem kastélyokat, ez a kedves osztrák arisztokrata család mégis befogad. a jelek szerint a brit kiejtésemmel nyűgöztem le őket, meg azzal, hogy mennyire sokat, és milyen őszinte élvezettel bírok enni.
teli szám udvarias mosolyra húzódik.

csak abban reménykedtem az okmányirodában várakozva, hogy ha elhalálozok a várakozással töltött évek alatt, a halotti anyakönyvi bizonyítványomat nem ők állítják majd ki. mert addigra bizony büdös lesz.

szundi - szundi - szundi - szundi - SZUNDI - szundi - szundi - szundi -
álmomban kövér lászló arcát is belevésték a rushmore-hegy oldalába, de úgy, hogy féloldalt egy szál virág volt a hajába tűzve, és azzal együtt.

isten látja lelkemet, de a nyaralónak még a fürdőszobaablaka is a templomra néz.

az elején kicsit aggódtam, hogy egy nemzetközi vonatra olyan kalauzt osztottak be, aki nem tud angolul, de aztán két ázsiai hölgynél a paszportplíz után rögtön így folytatta: ár jú from norsz kórea? (kacsint) ha, ha, a litl blek hjumor!

mi értelme az értelemnek?! mi is csak hordjuk a morzsát a bolyba!
pasimmal a csillagos ég alatt.

az előremenekülésem beillik támadásnak is.

üvegeket kell gyűjtenem a lekvárhoz. gyönyörű, izgalmas, mélabús a nyár--
én tombolok. olcsó szandálok és drága rum.

félidőnél a szoláriumgép bemondta, hogy én most az intelligens emberek szoláriumában vagyok. megszeppenten abbahagytam a szelfizést.

a kossuth téren magányos cekkeres néni táblával: ROGÁN ANTILOP

a bájos pillanatok, amíg a vőlegény anyukája szűzlányok, szűzlányok! felkiáltással próbál lányokat összeterelni a csokordobáshoz.

a mai hivatalos program nagyon jó lesz! most látom, hogy vannak még ismerős pincérek, akiknek még sose panaszkodtam részegen a liftben.

a könyvhéten felismert egy fiú, bocsi, neked nincs véletlenül egy blogod, ezt kérdezte, és amikor kiderült, hogy még fészbukon is lesztalkolt, tökre megható volt. mint régen, mikor még sztárbloggernek számítottam!
hát ilyen érzés lehet zoltán erikának lenni...

ahogy az évek során szerzem a tapasztalatokat mindenféle szervezések terén, egyre pontosabb képem van arról, mit, hogy szeretnék csinálni, és hogy célravezető. például sokat gondolkodtam azon, hogy egészen pontosan hogyan kell belőni, csapatmunkában mennyi lehet a demokrácia, és mennyi az, amennyit a projekt végigvitele érdekében önhatalmúlag és gyorsan el kell dönteni.
aztán eszembe jutott, hogy orbán viktor is biztos így kezdte.

ha van isten, mennyire röhöghet, hogy nekem még mindig nem esik le.

jános

nem volt térerő és amúgy sem akartam a vonaton a halálhíredről telefonálni, thomas tallist hallgattam és néztem keresztül az ablakon. kicsit esett. kicsit sírtam. szivárványokat láttam, egymást után legalább tíz-tizenkettőt, ahogy kanyarodott a vonat, ahogy haladtunk a tájban, szabálytalan dombok, mezők, kis erdők, felbukkanó templomok a sötétkék ég előtt, még egy szivárvány, aztán még egy, egy világítóan fényes dupla szivárvány. te most szórakozol velem, gondoltam, és köszi.

rendben, akkor megbeszéltük, mondja az igazgatónőnk és beleharapott a kolléganőm felkarjába. au, mondta a kolléganőm, milyen kedélyes itt! kiáltott fel a külsős vendég a megbeszélésről távozva.
igen, nagyon kedélyes vagyok! mondta az igazgatónőnk.

péntek délutánom vidéken: a gyerekek trambulinon ugrálnak, az öregek a temetőbe mentek, én meg sétálok arra, amerre még bort és rokont sejtek a faluban.

​magamat is megijesztem azzal, amikor azt mondom, m​é​g menne gyorsabban, még menne t​ö​bb. ​mé​gis szeretn​é​m azt a gyorsabbat, azt a t​ö​bbet​, még ha ébredés előtt végtelen másodperceken át rám is omlik az egész világ, fulladok, pánikba esem, lebénulok. felkelek és megcsinálom. megcsinálom az egész életet, bassza meg.​

azt, hogy hamarosan egyszerre fog lejárni a személyim, az útlevelem és a bankkártyám, lehet, hogy tulajdonképpen egy lehetőségként kéne felfogni: irány a dzsungel.

a hegyvidék önkormányzathoz tartozó utakat koptatjuk, és én majkát üvöltetek a lehúzott ablakokkal a kocsiban!
hiába, lázadni tudni kell.

az úristen kikeverte a fondant-t, és akkor elkezdődött az élet...

a margit-hídnál egy lány egy kitömött madarat próbál a virágzó fa ágára tenni, hogy lefotózhassa. na, budapest, tavasz, gyerünk!

például azért szeretem a kollégáimat, mert a maratoni hosszúságú értekezlet közben egyszercsak jön egy üzenet: van rántotthús a táskámban.

igen, ha elképzeltem magamnak valaha szülinapi bulit, az pont olyan volt, mint amilyen tegnap a valóságban: a kollégáim koccintanak a nagybátyámmal, a nyelvészek vehemensen magyarázzák a szüleimnek az ötödikes nyelvtankönyv hibáit, a blogger barátaim a volt osztálytársaim mellett ülnek az asztalnál, a főnökömet bemutatom az egyetemi témavezetőmnek, a volt kórusvezetőm és a pasim egymásra találnak egy tál pogácsa fölött, én pedig próbát beszélek meg tamással, a zenekarommal, és fészbukcsoportok sötét titkaiba avatjuk be a pasim kolléganőjének a barátnőjét. ez így, azt hiszem, rendben volt.
és annak is örülök, hogy harminc évem egyik legfontosabb tapasztalatát a szüleimnek is átadhattam, t.i. éjfél után indultak haza a kocsmából, de érzem, hogy legközelebb tovább is maradnak. indulásukkor még befutott az apukám egyik kedvenc írója, aki gratulált neki hozzám, nekem meg vett egy viszkit. happy, happy.
ma persze egész nap bocsánatot fogok kérni mindenkitől, mert senkivel nem beszélgettem eleget.

30

én azért vagyok hálás, mert vannak dolgok, nagyon mély, alapvető dolgok, amelyekben nem lehet elbizonytalanítani, hogy tudom, ki vagyok, mennyit érek, mire vagyok képes, hogy nem lehet megingatni és bántani többé, hogy soha nem lehetett uszítani, és hogy tudom, hogy még amikor mások is a hibásak, akkor is az én felelősségem magam helyretenni és felépíteni, senki másé.

az a helyzet, hogy minden választásommal elégedett vagyok.

van virágillat és esti futás.

úgy tűnik, megtarthatom a harmincadik születésnapomat.
you completed programming for everybody - getting started with python!

ma a ferencvárosi okmányirodában mulattam ki magam.
- jókor jöttem?
- itt nincs olyan, hogy jó.

öregedés: az embert már nem játékboltba, hanem kertészetbe viszik kislapátot vásárolni.

nincsenek már morális gátjaim: leiratkozom a hírlevélről, de a kiárusítás linkjére előbb még rákattintok.

amikor egy külföldi kontaktnak hi, sugardaddy, what's up? felütéssel kezdek írni a fészbukon, majd rádöbbenek, hogy a hivatalos levelezésnek azért mégsem ez lenne a módja.
a hivatalos címére kell írni.

micsoda edzés volt, egészen más most így a világ! úgy értem, ez biztosan már a másvilág...

- szeretem, hogy mindenre odafigyelsz.
- csak a súlyomra nem.
- én akkor is a tenyeremen akarlak hordozni. egyelőre kettőn.

biztos mással is megesik hogy a müpa programnaptárában próbál a következő heti edzéseire feljelentkezni.

DAT MOMENT, amikor töpörtyűs csokoládéhabot eszel, és az edződ beinteget az étterem ablakán.

rossz a házuk előtt a kertkapu: befelé menet csak egy erőteljes rúgással nyílik, kifelé pedig csak csodával. így a kapcsolatunkat érdekes színben tünteti fel, hogy érkeztemkor berúgom a kaput, távozáskor pedig kimászom a kerítésen.

felkapott, megpörgetett és ledobott a kocsmába a genderőrület forgószele! ott ülünk mi, lányok, és sóhajtozunk a fiúkról. úgy mosogat, mint egy isten!

hosszú katinka csak akkor érkezett meg az uszodába, mikor én már a hajamat szárítottam. hah! aztán ne csodálkozzon majd, ha leelőzöm!

jaj, nagyon szeretem a kollégáimat. még akkor is, ha az értekezleten egyre többször nevezik egymást drágámnak, pedig tudom, hogy ez pragmatikailag nem sok jót jelent.

az még csak a kezdet volt, hogy januárban angel haze elnyomta a koncertje végén a battle cry-t, amit direkt megtanultam, hogy majd elrappelhessem vele. de tegnap még perényi miklós is azt a bach cselló szvitet játszotta ráadásnak, amelyikre napok óta rá vagyok kattanva!
márciusban rahmanyinov feltámad a kedvemért.

amikor egy kis szívességért egy kvázi ismeretlen küld nekem gyönyörű, kedves képeslapot és visa giftcardot new yorkból, és a képeslapon az áll, hogy az olyan emberek teszik jobbá a világot, mint én, akkor azt gondolom, hogy az olyan emberek teszik jobbá a világot, mint ő.

főnököm: persze, ha azt mondod, hogy most bécsben van...
én: mi?
főnököm: hát az előbb, mikor beszéltem róla. említetted bécset.
én: én?
főnököm: igen. mondtad, hogy bécs.
én: aha! .... csak az a helyzet, hogy én azt mondtam: bitch.

félálomban sokat beszél. például azt mondja, szeret. meg hogy egy punkot is fel kellett volna küldeni az űrbe, hogy mindenkinek jól bemutasson.

a kortárs darab ősbemutatóján hosszan, dallamosan belecsengett a hangversenybe egy telefon.
a darabnak mondjuk jót tett.