felderül az arca és karjaival nyúl felém, föléhajolok, hogy édes kisfiam, hát így örül nekem, és akkor kiderül, hogy csak a szemgolyóimba kapaszkodva akarná felhúzni magát.

kész röhej vagyok! a pulcsimra az van írva, hogy szabad, és folyton szaladok egy gyerek után, hogy nem szabad…

vannak az anyák, akik egész életükben azt a pillanatot képzelték el, amikor majd a kisbabájuk rájuk mosolyog, vagy először mondja ki, hogy mama; és vagyok én, aki a futóbabakocsival való első közös futást...

 egy rendes kúszó-mászó gyermek füle mögött mindig van 1-2 porcica.

fiatalság bolondság, az ember idős korára meghülyül - miért gondoljuk, hogy a kettő között jobb a helyzet?!

mások gyereke is hallgat már arra, hogy hey, siri?

kávéhoz értő emberek többször megdöbbentek már a szüleim azon szokásán, hogy hideg vízzel higítják fel az espressojukat. 

hát még ha tudnák, hogy a marhakollagént is abba szokták bekeverni!

ma visszamegyek babakocsistul az üzletbe, ahonnan tegnap a gyerekem bömbölése miatt menekültünk ki.

odafordítom a másik orcámat is!!!

megérkezett a szintetizátor, ami a férjem régi álma volt. abban a pillanatban kétgyerekes, egyedülálló anya lett belőlem. 

ezek az online alkalmak az edzőmmel egyelőre csak nehezítik az életemet. mikor lépdelnék amúgy a hűtőhöz kitörésben, tizenkilós súlyzókkal a kezemben?!

- és képzeld, még x (mogorva, szűkszavú, sajátos modorú ismerős) is odajött, hogy megnézze palikát! 

- tényleg? és mit mondott?

- “megnézem.”

ha valakiben felmerülne, hogy válhat-e a magamfajta, egykor szelíd, kedves, érdekeit nehezen érvényesítő miskolci bölcsészlányból egy nagy fekete autóból türelmetlenül dudáló budai némber: minden ajtót nyitva találtam!

néha kétségbeejt a gondolat, hogy mindjárt felnő a gyerekem, és nem lesz többé pont ilyen kicsi és pont ilyen cuki, mint most.
igen, én vagyok, aki a nyaralás második napján már el szokta nyávogni magát, hogy mindjárt vége a nyaralásnak!

ja igen, lett egy gyerekem! palikának hívják és nagyon jófej!

 nem vagyok nagyon terhes, csak két munkagép is félreállt hazafelé az utcán, hogy elférjek...

beletörődtem már, hogy mindenki csak arra kíváncsi, kijött-e már belőlem a gyerek vagy sem. így, mikor valaki ártatlanul puszit küldött nekünk sms-ben, én már egy sóhaj után engedelmesen küldtem a helyzetjelentést, miszerint egyelőre mindketten az én testemben próbálunk kényelmes testhelyzetet találni a kanapén.

aztán válaszolta, hogy ő mondjuk nem a gyerekre, hanem a férjemre gondolt a többesszámmal, de persze így is érthető... 

mióta terhes vagyok, igazi tényezővé váltam az éttermekben. míg a számlával továbbra is automatikusan a férjemet zaklatják, addig az étel várható elkészítési idejéről - és az esetleges csúszásról, bocsánatkérően - nekem számolnak be.

a babaszoba falait kortárs festmények díszítik - rettegek az időtől, amikor a gyereknek kifejezett akarata lesz. egy ideig attól féltem, hogy akkor majd mindenhova verdák, jégvarázs, peppa malac, vagy hasonló jellegű borzalmas képeket kell majd neki kitenni, de aztán rájöttem, hogy ha a kortárs képzőművészetre kap rá, az anyagilag sokkal nagyobb bukó.

 a perszeidákra számítottam kívánságok ügyében, de mostanában csak madarak szarnak le.

 biztos leöl egy mammutot, de a laptopomat szereljem szét csak én magam.

már többen rámszóltak, hogy kismamaként ne emelgessek, egyáltalán, ne tegyek arrébb egy széket sem.
lassan elgondolkozom rajta, hogy az edzőteremben is odavitessem magamnak a súlyzókat, ahol használni akarom őket.

 ma bal lábbal keltem fel, és már attól leizzadtam.

ülünk az irodában, és egyszercsak berobban, hogy
NA HELLÓ RÖFIK!
a főnököm ritkán van ennyire lemaradva a mémekkel, de akkor is mindig kiderül.

hogy az arcfelismerős telefonom nem ismer fel maszkban, az oké. de az, hogy reggelente milyen hosszasan kell gondolkoznia, én vagyok-e az, már kicsit rosszabbul érint.

irigylem azokat, akik "megálmodják a megoldást".
én az éjjel megálmodtam egy tök valós problémát, ami napközben eszembe se jutott. és most meg kell oldani.

 én most nagyon visszafogottan fogok étkezni: csak édességet!

fűrészelést hallok, rémültem rohanok ki az erkélyre, de a szomszédok megnyugtatnak, hogy csak egy nagyon rossz helyen átnyúló ágat vágatnak le a fából.
csak a sanyi! - kiáltja nyugtatólag, és integet a fa tetejéről a sebészi maszkot viselő favágó. csak a sanyi!

csak a már megszokott mozdulatok: bemegyek a váróba, és dugom is a kezem magabiztosan a kávéautomata alá, hogy fertőtlenítsem.

nem tudtok valami jó pletykát? kérdezem a barátaimat. de ne olyat, hogy ki covidos és ki halt meg, kértem.
úgyhogy meséltek a sztrókot kapott ismerősünkről.

miután elismételtettem vele, hogy igazam van, a főnököm még mindig nem találta elég felhőtlennek a hangomat. a kedvemre akart tenni. felajánlotta, hogy gyűjti majd nekem a dm-pontokat, adjak társkártyát. 
nemet mondtam.
ez azért mégiscsak túlzás. a dm-pontokat már tavaly óta a kolléganőmnek gyűjti.

felbontjuk a legújabb üveg rumot: technocol 12 years superior.
nem sikerülhet minden tökéletesen.

 az élet dolgait két részre osztom: tennivalókra és elintézendőkre.

akkora sznob lettem, hogy már csak akkor nézek koncertközvetítést, ha a mitsuko uchida játszik, de előtte felhív és mesél róla.

válni próbál, de válni nem egyszerű.
mondjuk együtt maradni is bonyolult volt.

édes kis szívem, lehamuzza beszélgetés közben a homlokát.

könyv: "ne induljon gombászni az, aki nem ismeri fel a gyilkos galócát!"
én: eszter, te felismered a gyilkos galócát?
eszter: persze! az a piros!*

négyünk közül én értettem a legjobban a témához, mert engem akkor már két hete érdekelt a gombászás, és rendeltem egy könyvet is. éppen ezért, a hübrisz nem engem ragadott el. engem csak úgy belevittek ebbe!, nyökögtem volna a gombavizsgálónál, de nem sikerült a röhögéstől. így is igazán kedves, hogy meghagyott minket az élők sorában.
hatalmas kosarunkban három punnyadt csigagomba maradt. megpirítva két falat a férjemnek, három nekem. fine dining. a gombavizsgálóhoz véletlenül az autópályán mentünk, matrica nélkül. nem kevesebbe, tizenötezerbe fájt így aztán a nyálkás gomba. hogy is mondtam? fáj dining.

* zöld.

elmondtam. az utolsó alkalom volt. meghalt életem egyik legfontosabb embere.

és mostmár nem tudok mondani neki semmit.

álmomban mint egy lady gaga táncoltam végig teremről teremre egy hatalmas épületben, mindenhol más zene szólt, mindegyik számnak énekeltem végig a szövegét, mígnem egyszercsak beléptem a következő terembe, és ott valami furcsa zene ment, meg is kellett állnom, mert nem lehetett rá táncolni.
na az a telefonos ébresztőm volt.

megdöbbentő lehet, de végül nem egy nyelvészhez megyek hozzá.

a lánybúcsúmat viszont a nyelvészfiúkkal akartam megünnepelni. nem érdekelnek a visítozós lányos programok. én inni akartam egy kocsmában azokkal a pasikkal, akikkel egész lánykoromban ezt csináltam, akik az évek során idoljaimból szerelmeim, majd barátaim lettek (és fordítva).
csodálatos volt! a fiúkat és a viszkit is még mindig ugyanúgy bírom!

a világ hamarosan romokban - mégis, mire számítottunk, most, hogy ennyi ember szembesült a szájszagával?!

el tudnád képzelni magad a porban, hajnali fagyban, egy zsarnok tour manager rabszolgájaként?
best of állásajánlatok. bocs, már megvolt.

három hónapon át a pasim az emeleten dolgozott, az én székhelyem pedig a nappaliban volt. néha felmentem, néha lejött, rácsodálkoztunk a másikra, mint két távoli munkatárs ugyanannak az irodaháznak két távoli munkaállomásáról, udvaroltunk egymásnak, ha disznó célzásokat tett, megfenyegettem, hogy szaladok a hr-hez panaszkodni. esténként csapatépítés: ágyban kártyáztunk.

ezek után furcsállja bárki, hogy a munkahelyemre visszatérve, cuppogással adom a főnököm tudtára, hogy egyetértek vele?

próbálom jelentőségteljesen mondani, de fesztelenül, mintha nem attól félnék, hogy ez az utolsó alkalom, hogy elmondhatom.

sikerült már valaha valakinek rögtön public-ra állítani a megosztásokat kérő posztját? nem hiszem.

szorongásaim is egyszerű konyhanyelvre fordulnak le éjszaka: verejtékben ébredtem, mert álmomban a kenyértésztám - mintha csak hideg vajastészta lett volna - hajtogatás közben eltört.

meséljem el néha az álmaimat, mondja a pszichológusom, de hülyeségeket álmodom, mondom én. de ragaszkodik hozzá, mert az álmokon olyan jókat lehet gondolkozni. elmesélem tehát az utóbbi hetek legszebb álmát, amelyben parmezános-citromos spagettit készítettem, iszonyú jó krémes, és nagyon finom lett.
vesz egy nagy levegőt. na jó, tényleg hagyjuk.

a mikulásünnepség tulajdonképpen jól sikerült. miközben a mikulás azt kérdezgette a gyerekektől, hogy mi a kedvenc játékuk (valaki azt válaszolta, hogy láncfűrész, tényleg), engem csak kicsit tépett meg egy kislány, aki azzal vádolt, hogy nem vagyok igazi rénszarvas. pedig igazi szarvaim is voltak, akárki felpróbálhatta őket...

azt hittem, sokkal jobb lesz, merengtem az orvosi teamnek a gyomortükrözés után, akik közül már eleve, a négy emberből kettőről azt hittem, hogy csak kávézni járt arra, és nem sejtettem, hogy valójában azért, hogy engem lefogjon.

volt pasim nekem, a kocsmában: nagyon szépen lement a tokád!
a pasim: hát mert felhasználták itt a mangalica-tálhoz!

határozottan van olyan, hogy esetem.

elhiszem, mert velem történt: külföldi vendégem megjegyzést tesz arra, hogy a taxis sms-ezik vezetés közben. a taxis elkezdi magyarázni, hogy mennyien sms-eznek vezetés közben körültekintés nélkül, veszélyt okozva, rossz technikával.

tizenöt éve írok zaklatott leányblogot! nehogymár most hagyjam abba, amikor az élet minden területén rendszeres és kiegyensúlyozott lettem!
oh wait--