egy éve, azon a télen, elmentem megnézni az új sorrentinót, amit még együtt akartunk. szerencsére szar volt. egyedül mentem, mert ha valaki mással megyek, az elviselhetetlen lett volna.
senki nem segítette fel a kabátom.
utána be akartam ülni a borbárba ahová nem jártunk, de nem fértem be azoktól az emberektől, akik miatt nem jártunk oda. vacsoráztam a pata negrában. egyedül ültem a terem közepén. körülöttem mindenhol emberek és kabátok; előttem az a rengeteg filmszerű jelenet az előző hónapokból, amikor az arcunkba nyomakodott a halál. 

senki nem segítette fel a kabátom.

nem mindegy, hogy a fióknak írok, vagy a fiúknak.

a kutatások arról számolnak be, hogy az ember a társa halála utáni évben sokkal nagyobb valószínűséggel veszti életét, mert a gyász annyira megviseli a szervezetet. én meg a havat lapátolom a ház közös lépcsőjéről munka előtt. idén is. mi ez az erő.

mosógépszerelés:
egyszerre szeretném, hogy a fiam emlékezzen arra, hogy bármivel megküzdünk, nincs lehetetlen,

és hogy felejtse el mindazt, amit a megküzdés közben mondok.

ma is lassan aludt el. beszélgettünk mindenről, amiről szeretett volna: a halálról, a hegedűről, a brácsáról, a csellóról, a nagybőgőről. arról, hogy hogyan készül a papír.

abban is hasonlítunk, hogy mi izgat bennünket a legjobban.
gyermekem az asztal fölött, a vacsoravendégek arcába hajolva szokta kiabálni: ha ezt megettük, van még egy kis desszert!

most volt egy éve, hogy a férjem meghalt.
a kisfiam elkezdett úgy történeteket mesélni, hogy azt mondja: régen, amikor még élt a papám...
az évforduló napján korcsolyázni mentünk együtt, a férjem lányaival. ők tőle tanultak meg korizni, a fiam tőlük fog. köröztünk a napfényes pályán.
azt hiszem, így lehetünk hozzá a legközelebb.

de azért, ha bemondom a nevét a hangosbemondóba, a feje visszajön?
a fiamnak vannak a legjobb ötletei a halálról.