gyereknap. a gyerekem a lakás egyik felét fagyizónak, a másikat bunkinak alakítja át. én még nem keltem fel. azt mondja, az ágyam az ő bunkijához tartozó kert, én pedig nem más vagyok benne, mint a feldőlt kertitörpe.

május végére tudtuk már, melyik ágakat éri legtovább a fény, és hogy hánykor hallgat el a rigó, aki a nap utolsó szólóját énekli a kertben. ezután hideg lett, bejöttünk--
 
a kertben most is így megy. az égen most is így megy. 
lemegy. lemegy. lemegy. lemegy.

 végülis, ami van, azzal boldog lehetek.

átlapozza a croissant tésztáját, hátha van még benne csoki.

pali néha egy unatkozó budai úriasszony. átrendezte az erkélyt, hogy kényelmesen ülve nézhesse a kertészt, ahogy dolgozik.

én: hozok neked egy sapkát és sálat.
ő: és italt!

süt a nap az erkélyen. madárcsicsergés. hallom, ahogy a szobafestő a xenofób szomszédokat próbálja érzékenyíteni.

a gyerekem ígéretes kultúrafogyasztó: közölte, hogy az óvodai ebédből alig evett, mert este úgyis teleeszi magát pogácsával a kiállítás-megnyitón.

én MÁR TEGNAP sokkal előzékenyebb voltam az utakon!

annyian dicsérnek, én meg úgy érzem, ez nem diadal, nem dicsőség, egyszerűen nekem csak ez maradt: jól csinálni a dolgokat.

elégedetten jövök haza a vásárlásból. magamnak furmint, a növényeknek tápoldat.

negyvenedik születésnap: az életemben nagyon sok az ünnepelnivaló, de az ünneplés nagyon fáj.

velem ugyan minden szuper, de szegény idős barátunk olyan süket lett, hogy vacsora közben kiabálva kellett neki mesélnem a férjem haláláról.

egy éve, azon a télen, elmentem megnézni az új sorrentinót, amit még együtt akartunk. szerencsére szar volt. egyedül mentem, mert ha valaki mással megyek, az elviselhetetlen lett volna.
senki nem segítette fel a kabátom.
utána be akartam ülni a borbárba ahová nem jártunk, de nem fértem be azoktól az emberektől, akik miatt nem jártunk oda. vacsoráztam a pata negrában. egyedül ültem a terem közepén. körülöttem mindenhol emberek és kabátok; előttem az a rengeteg filmszerű jelenet az előző hónapokból, amikor az arcunkba nyomakodott a halál. 

senki nem segítette fel a kabátom.

nem mindegy, hogy a fióknak írok, vagy a fiúknak.

a kutatások arról számolnak be, hogy az ember a társa halála utáni évben sokkal nagyobb valószínűséggel veszti életét, mert a gyász annyira megviseli a szervezetet. én meg a havat lapátolom a ház közös lépcsőjéről munka előtt. idén is. mi ez az erő.

mosógépszerelés:
egyszerre szeretném, hogy a fiam emlékezzen arra, hogy bármivel megküzdünk, nincs lehetetlen,

és hogy felejtse el mindazt, amit a megküzdés közben mondok.

ma is lassan aludt el. beszélgettünk mindenről, amiről szeretett volna: a halálról, a hegedűről, a brácsáról, a csellóról, a nagybőgőről. arról, hogy hogyan készül a papír.

abban is hasonlítunk, hogy mi izgat bennünket a legjobban.
gyermekem az asztal fölött, a vacsoravendégek arcába hajolva szokta kiabálni: ha ezt megettük, van még egy kis desszert!

most volt egy éve, hogy a férjem meghalt.
a kisfiam elkezdett úgy történeteket mesélni, hogy azt mondja: régen, amikor még élt a papám...
az évforduló napján korcsolyázni mentünk együtt, a férjem lányaival. ők tőle tanultak meg korizni, a fiam tőlük fog. köröztünk a napfényes pályán.
azt hiszem, így lehetünk hozzá a legközelebb.

de azért, ha bemondom a nevét a hangosbemondóba, a feje visszajön?
a fiamnak vannak a legjobb ötletei a halálról.