mindig addig csináltam mindent, amíg már egyszercsak túl sokáig. én voltam pl, aki, mikor az összes volt osztálytársam megtalálta már az országban a helyét, még mindig a miskolc-budapest intercityn éreztem magam leginkább otthon. mindent tovább csináltam mint mások; bulikon, próbákon, akárhol, még mindig én maradok ott legvégig, összeszedem a szemetet a végén, bezárom az ajtót, nem hagyott-e ott senki semmit, cigit eloltottuk, villanyt lekapcsoltuk.
azóta rájöttem, hogy néha kicsit hamarabb kell abbahagyni, a csúcson, vagy hol javasolja a mondás. és akkor még rossz is. fájdalmas, de ez az élet rendje, és ez valahol gyönyörű, na, ez az, amit szeretek gondolni.
