nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy az egész nyelvtudományhoz való viszonyomat példázza az eset, amikor aranyszín papírkoronával a fejemen benyitok egy szobába, ahol az ország legkiválóbb szintaktáinak egy része ül, az ajtónyitás lendületével fellökök egy akadémiai tagot székestül, és halkan szólok valakinek, hogy jöjjön majd, mert ahonnan én jövök, ott őt is egy kávéscsészényi pezsgő várja.
