nézzük, mi maradt a káli-medencéből a péter halála után.

délelőtt azért sírtam, mert olyat csináltam, amit a férjem is nagyon szeretett.
délután azért sírtam, mert olyat csináltam, amit a férjem nagyon utált.
van, akinek semmi nem jó.

valaki azt mondta, mikor meséltem, hogy ugyanoda megyünk nyaralni a balatonra, ahová a férjemmel jártunk a kezdetektől, hogy az kemény lesz.

mi nem kemény?

vannak nyárra kitűzött céljaim, amelyek hasonlóak minden évben: hogy úgy szervezzem az életet, hogy ne kelljen felülnöm a négyeshatos pótlóra.

mama, játsszunk azt, hogy fáradt vagy!
JÁTSSZUK.

akkor is itt ültem, télen, miután az orvos elmondta nekünk, hogy a férjem bármikor meghalhat. akkor hagytam utoljára egyedül. el akart menni a karácsonyi ebédre a kollégáival, én pedig intéztem amit lehetett, mert volt még intéznivaló, hátha nem hal meg bármikor, csak kicsit később. vártam egy kapucsínó fölött ülve, miközben az emberek a karácsonyi bevásárlást intézték. az én listámon addigra már csak gyógyszerek szerepeltek. kiszálltunk a forgatagból. kiszakadtunk a rendes életből.
ülök egy kávé fölött - ahogy ő is annyira szerette - és nézem az embereket, az életet. nekem jó itt kint. nem is tudom, vissza lehet-e menni teljesen.

annyira budai a gyerekem, hogy most játszotta el, hogy a munkások az útépítésen kalácsot és bort ebédelnek.

fiatal vagy még, az élet megy tovább!
ezennel meg is lett a tematikus bingó.

azt szeretem, amikor valaki a kezeit tördelve, hangját lehalkítva, elnézést kérve, mentegetőzve kezd neki: akkor tudom, hogy végre valaki valami igazit fog kérdezni. 

fél év nélküled: lassan, fokozatosan egy olyan nővé válok, akit már nem ismersz teljesen.

a céges megemlékezésen felolvastak néhány külföldi partner kedves, szomorú leveléből. az egyik arról mesélt, hogy beszélték meg a kolléganőkkel a megismerkedés után, hogy milyen izmos volt a férjem karja.
végre egy életszagú levél. bitch.

legalább szórakozz egy kicsit, és mondd nekik, hogy "mi a dédpapa átka miatt évek óta nem mertük kinyitni."*
mármint a banki széfünket, amelynek leltározására két hagyatéki ügyintézőt rendeltek ki, és akkor még kell valaki a bankból is. hosszas, többkörös időpontegyeztetés. spoiler: a széf üres. szerencsére a gyerekem mellé eseti gyámot is állít az állam, nehogy megkárosítsam, mikor a széf tartalmán osztozkodunk majd.

szinte nevetnék, ha... nevetnék.

*lucia ötlete

az egész utca tudja a fájdalmamat. úgyhogy nem szégyenkezem, ha csendes éjszakákon az erkélyen bőgök, vagy üvölt még a zene a kocsiban, miközben leparkolok.

 ahány ház, annyi ételérzékenység.

itt maradtam az életben ezekkel az emberekkel, akik fordítva teszik vissza a vécépapír-gurigát a tartóra.

eljöttem a velneszbe, ahová tavaly ilyenkor hozott ünnepelni. finn szauna, jéghideg víz. tízéves évforduló.

leírhatatlanul magányos vagyok. 

az étteremben csörgött a telefonom, egy nagyon kedves férfi magyarázta a sotéról, miért nincs még kész a dokumentáció, amelyből megtudhatnám, pontosan miben halt meg. 

ittam tovább a napfényben a koktélomat.

ha a hároméves gyerekem nem szól a reggelinél, hogy érdekes új vitaminokat készítettem ki magamnak, mehettem volna be altatóval dolgozni.

a hagyatéki osztályon a telefonos eligazítás ott kezdődött, hogy hogyan kapcsoljam be a számítógépet.
ne csodálkozz, írta a lucia, és nyilván igaza van. senki sem számított arra, hogy az özvegy grófné ilyen magabiztosan kezeli a modern technológiát.

 igazságtalan, hogy még van olyan, hogy nélküled, miközben nincs már olyan, hogy veled.

azt kértem, hogy ne énekeljünk, hogy ne sírjunk karácsony este. az utolsó karácsonyodon.
jó volt, hogy mégis énekeltünk. jó volt, hogy sírtunk.

lássuk, erre a magányos estére dob-e valamit a kulturális programajánló. 

a víg özvegy. 

nagyon köszönöm.

a herceget vártam fehér lovon, és jött egy gróf fekete lexusszal.
igazi mese volt. boldogan éltünk, míg meg nem halt. 

erős vagyok. én nagyon erős vagyok. 

csak közben úgy érzem magam, mint aki a jól bevált homokozókészletével próbál helyrehozni földcsuszamlás után egy házat.

ma megkérdezte valaki, hogy jobb-e már.
megértéssel, de olykor elhűlve figyelem az emberek bukdácsolását a részvét szavainak keresése közben. 

hajnalban lefényképeztem a napfelkeltét a hegyről, hogy meg tudjam neked mutatni.
aznap éjfél előtt pedig ott, abban a kórházi szobában, örökre lement számomra a nap.

boldog születésnapot annak, aki sokkal gyorsabban tudott futni, mint én, mégis mindig velem akart futni. 

elnézést, nálunk a családban mindig a férjem ejtette ki a francia szavakat.

de mama, nekem zavarja a fülemet a nyekergés, amikor valaki sír.

hétfő: óvoda, patológia, temetkezés, kávézó, óvoda, templom.

az utolsó hetekben sokat dicsérted, ahogy vezetek. én vezettem már mindig. tudtam, hogy bízol bennem, és ez megnyugtat, mert nemsokára minden értelemben át kell adnod nekem a kormányt. 
a héten pedig eszembe jutott - ne aggódj - és vettem egy éves matricát. egy kibaszott gyászéves matricát.

 csak nézem, mi ez az értelmetlen világ már 23 órája.