a gyerekem ígéretes kultúrafogyasztó: közölte, hogy az óvodai ebédből alig evett, mert este úgyis teleeszi magát pogácsával a kiállítás-megnyitón.

én MÁR TEGNAP sokkal előzékenyebb voltam az utakon!

annyian dicsérnek, én meg úgy érzem, ez nem diadal, nem dicsőség, egyszerűen nekem csak ez maradt: jól csinálni a dolgokat.

elégedetten jövök haza a vásárlásból. magamnak furmint, a növényeknek tápoldat.

negyvenedik születésnap: az életemben nagyon sok az ünnepelnivaló, de az ünneplés nagyon fáj.

velem ugyan minden szuper, de szegény idős barátunk olyan süket lett, hogy vacsora közben kiabálva kellett neki mesélnem a férjem haláláról.

egy éve, azon a télen, elmentem megnézni az új sorrentinót, amit még együtt akartunk. szerencsére szar volt. egyedül mentem, mert ha valaki mással megyek, az elviselhetetlen lett volna.
senki nem segítette fel a kabátom.
utána be akartam ülni a borbárba ahová nem jártunk, de nem fértem be azoktól az emberektől, akik miatt nem jártunk oda. vacsoráztam a pata negrában. egyedül ültem a terem közepén. körülöttem mindenhol emberek és kabátok; előttem az a rengeteg filmszerű jelenet az előző hónapokból, amikor az arcunkba nyomakodott a halál. 

senki nem segítette fel a kabátom.

nem mindegy, hogy a fióknak írok, vagy a fiúknak.

a kutatások arról számolnak be, hogy az ember a társa halála utáni évben sokkal nagyobb valószínűséggel veszti életét, mert a gyász annyira megviseli a szervezetet. én meg a havat lapátolom a ház közös lépcsőjéről munka előtt. idén is. mi ez az erő.

mosógépszerelés:
egyszerre szeretném, hogy a fiam emlékezzen arra, hogy bármivel megküzdünk, nincs lehetetlen,

és hogy felejtse el mindazt, amit a megküzdés közben mondok.

ma is lassan aludt el. beszélgettünk mindenről, amiről szeretett volna: a halálról, a hegedűről, a brácsáról, a csellóról, a nagybőgőről. arról, hogy hogyan készül a papír.

abban is hasonlítunk, hogy mi izgat bennünket a legjobban.
gyermekem az asztal fölött, a vacsoravendégek arcába hajolva szokta kiabálni: ha ezt megettük, van még egy kis desszert!

most volt egy éve, hogy a férjem meghalt.
a kisfiam elkezdett úgy történeteket mesélni, hogy azt mondja: régen, amikor még élt a papám...
az évforduló napján korcsolyázni mentünk együtt, a férjem lányaival. ők tőle tanultak meg korizni, a fiam tőlük fog. köröztünk a napfényes pályán.
azt hiszem, így lehetünk hozzá a legközelebb.

de azért, ha bemondom a nevét a hangosbemondóba, a feje visszajön?
a fiamnak vannak a legjobb ötletei a halálról.

két-három naponta tartok egy mélypontot.

a fiam majdnem ugyanolyan társam sokmindenben, mint a férjem volt. ültünk a régi kedvenc kávézónk teraszán nézelődve. ő babucsínót kortyolgat, nem lattét. megbeszéltük, melyik ismerős merre lakik, kit láttunk már régen, mit kell még vásárolni mielőtt hazamegyünk. és nézd, ott lett egy új borbolt! ó, oda menjünk már be először, tört ki belőlem először ez, aztán a röhögés, aztán a sírás.
a kirakatot megnéztük. a négyévessel.

ez a szerződésminta csodálatos! (vagy az én életemről mond el valamit, hogy élmény volt dolgozni vele.)

nemrég vettem itthonra egy porral oltót. 
már az impulzusvásárlásaim sem a régiek.

az ismerősök tartanak tőlem. nem mernek odajönni, nem tudják, mit kezdjenek velem. nem tudják, hogy én ugyanaz a kedves, vicces lány vagyok most is! csak most a férjem halálával viccelődök.
na, ettől aztán mindenki megnyugszik.

 elvesztettem az egyetlen embert, akit őszintén érdekelt, hogy mit ebédeltem.

első jelenet: a gyerekkel hátul autózok át a városon a buszsávban - isten és a brfk bocsássa meg -, hogy odaérjek a férjemhez még a mentő előtt. spoiler: nem olyan nagy kihívás a mentő előtt odaérni. megállni viszont sikerült szabályosan, és még a parkolást is elindítottam: milyen büszke lesz rám, gondoltam, hogy még a halál árnyékában is ilyen gondos vagyok. büszke volt. együtt vártuk a mentőt. 

megkezdődött életem legsötétebb tele.

bonding esemény a szomszédokkal: amikor együtt tépjük szét olvasatlanul a nemzeti konzultációt a kapuban.

egymást követik a napok: elkészülök, elmegyek, elintézem. de visszatérve hiába lépek be az ajtón, egyetlen nap sem érkezem meg. már nem oszthatok meg vele semmit.
olyan, mintha soha nem érnék haza.

nézzük, mi maradt a káli-medencéből a péter halála után.

délelőtt azért sírtam, mert olyat csináltam, amit a férjem is nagyon szeretett.
délután azért sírtam, mert olyat csináltam, amit a férjem nagyon utált.
van, akinek semmi nem jó.

valaki azt mondta, mikor meséltem, hogy ugyanoda megyünk nyaralni a balatonra, ahová a férjemmel jártunk a kezdetektől, hogy az kemény lesz.

mi nem kemény?

vannak nyárra kitűzött céljaim, amelyek hasonlóak minden évben: hogy úgy szervezzem az életet, hogy ne kelljen felülnöm a négyeshatos pótlóra.

mama, játsszunk azt, hogy fáradt vagy!
JÁTSSZUK.

akkor is itt ültem, télen, miután az orvos elmondta nekünk, hogy a férjem bármikor meghalhat. akkor hagytam utoljára egyedül. el akart menni a karácsonyi ebédre a kollégáival, én pedig intéztem amit lehetett, mert volt még intéznivaló, hátha nem hal meg bármikor, csak kicsit később. vártam egy kapucsínó fölött ülve, miközben az emberek a karácsonyi bevásárlást intézték. az én listámon addigra már csak gyógyszerek szerepeltek. kiszálltunk a forgatagból. kiszakadtunk a rendes életből.
ülök egy kávé fölött - ahogy ő is annyira szerette - és nézem az embereket, az életet. nekem jó itt kint. nem is tudom, vissza lehet-e menni teljesen.

annyira budai a gyerekem, hogy most játszotta el, hogy a munkások az útépítésen kalácsot és bort ebédelnek.

fiatal vagy még, az élet megy tovább!
ezennel meg is lett a tematikus bingó.

azt szeretem, amikor valaki a kezeit tördelve, hangját lehalkítva, elnézést kérve, mentegetőzve kezd neki: akkor tudom, hogy végre valaki valami igazit fog kérdezni. 

fél év nélküled: lassan, fokozatosan egy olyan nővé válok, akit már nem ismersz teljesen.

a céges megemlékezésen felolvastak néhány külföldi partner kedves, szomorú leveléből. az egyik arról mesélt, hogy beszélték meg a kolléganőkkel a megismerkedés után, hogy milyen izmos volt a férjem karja.
végre egy életszagú levél. bitch.

legalább szórakozz egy kicsit, és mondd nekik, hogy "mi a dédpapa átka miatt évek óta nem mertük kinyitni."*
mármint a banki széfünket, amelynek leltározására két hagyatéki ügyintézőt rendeltek ki, és akkor még kell valaki a bankból is. hosszas, többkörös időpontegyeztetés. spoiler: a széf üres. szerencsére a gyerekem mellé eseti gyámot is állít az állam, nehogy megkárosítsam, mikor a széf tartalmán osztozkodunk majd.

szinte nevetnék, ha... nevetnék.

*lucia ötlete

az egész utca tudja a fájdalmamat. úgyhogy nem szégyenkezem, ha csendes éjszakákon az erkélyen bőgök, vagy üvölt még a zene a kocsiban, miközben leparkolok.

 ahány ház, annyi ételérzékenység.

itt maradtam az életben ezekkel az emberekkel, akik fordítva teszik vissza a vécépapír-gurigát a tartóra.

eljöttem a velneszbe, ahová tavaly ilyenkor hozott ünnepelni. finn szauna, jéghideg víz. tízéves évforduló.

leírhatatlanul magányos vagyok. 

az étteremben csörgött a telefonom, egy nagyon kedves férfi magyarázta a sotéról, miért nincs még kész a dokumentáció, amelyből megtudhatnám, pontosan miben halt meg. 

ittam tovább a napfényben a koktélomat.

ha a hároméves gyerekem nem szól a reggelinél, hogy érdekes új vitaminokat készítettem ki magamnak, mehettem volna be altatóval dolgozni.

a hagyatéki osztályon a telefonos eligazítás ott kezdődött, hogy hogyan kapcsoljam be a számítógépet.
ne csodálkozz, írta a lucia, és nyilván igaza van. senki sem számított arra, hogy az özvegy grófné ilyen magabiztosan kezeli a modern technológiát.

 igazságtalan, hogy még van olyan, hogy nélküled, miközben nincs már olyan, hogy veled.

azt kértem, hogy ne énekeljünk, hogy ne sírjunk karácsony este. az utolsó karácsonyodon.
jó volt, hogy mégis énekeltünk. jó volt, hogy sírtunk.

lássuk, erre a magányos estére dob-e valamit a kulturális programajánló. 

a víg özvegy. 

nagyon köszönöm.

a herceget vártam fehér lovon, és jött egy gróf fekete lexusszal.
igazi mese volt. boldogan éltünk, míg meg nem halt. 

erős vagyok. én nagyon erős vagyok. 

csak közben úgy érzem magam, mint aki a jól bevált homokozókészletével próbál helyrehozni földcsuszamlás után egy házat.

ma megkérdezte valaki, hogy jobb-e már.
megértéssel, de olykor elhűlve figyelem az emberek bukdácsolását a részvét szavainak keresése közben. 

hajnalban lefényképeztem a napfelkeltét a hegyről, hogy meg tudjam neked mutatni.
aznap éjfél előtt pedig ott, abban a kórházi szobában, örökre lement számomra a nap.

boldog születésnapot annak, aki sokkal gyorsabban tudott futni, mint én, mégis mindig velem akart futni. 

elnézést, nálunk a családban mindig a férjem ejtette ki a francia szavakat.