Nem tanítottak meg elmozdulni, a fényből
át a sötétbe, és vissza. Hogy növesszek
zsigerekből és csontokból ketrecet,
és vigyázzak rá nagyon, mert az
én vagyok, mondták azok, akik nem
tanítottak meg elmozdulni, a fényből át
a sötétbe, és vissza.
Hátam mögött zúgnak a folyóparti fák,
zsibongást hallani még, madarat, embert,
bogarat egyszerre, meg az elinduló,
az elmenő és leálló gépeket.
Az asztalon három mobiltelefon és egy
ébresztőóra. Mind a négy más időt mutat.
Mit lehetne kitalálni még, hogy ne csak
a mozdulatlanságra gondoljak folyton.
A két háztető közötti égen ahogy megjelennek,
átvonulnak és eltűnnek a különböző színű
felhők, megjelennek, átvonulnak és eltűnnek,
ezt a három szót ismételgetem magamban,
és csak egy idő után veszem észre, hogy
hangosan mondom, az ébresztőóra ketyegésének
ritmusára, alig tudom abbahagyni,
és nem is szívesen hagyom abba.
Megfigyelni az alkonyt, aztán figyelni
az éjszakát. És várni azokra, akik majd
számon kérik azt, amire nem tanítottak meg,
hallgatni a hullámzást, a hullámzás ahogy
döngeti a stéget, a vasrudak és a csavarok
nyikorgása néha olyan, mintha zene lenne,
két akkord, míg a hullámzás kitart,
két halkuló akkord a sötét áramlásban.
(Győrffy Ákos: Míg a hullámzás kitart)
