egy nagy, vastag függönnyel volt elválasztva a terem az ady művházban, fiúöltöző, lányöltöző, és - nem túl meglepő módon -, volt benne egy lyuk is, mindig csak fiúszemekkel. mi, tízéves lányok, ilyenkor méltatlankodtunk, meg sikoltoztunk, csak zsuzsa mondta azt, hogy nem látnak sokat, csak a bugyimat, de szerintünk ez pont elég nagy tragédia volt.
velük voltunk ott a függöny két oldalán.
(jaj, a verbunk a legszexibb tánc. nem mondom el, kibe voltam szerelmes.)

a fonológusok időt és fáradságot nem kímélve, elismerem, talán kissé indirekt módon, de azon fáradoznak, h jobbá tegyék a világot. fizikai megpróbáltatások (dohányzási tilalom az épületben) és hihetetlen önfegyelemről tanúskodó nagy lemondások (youtube-os böngészőablak bezárása) nem törik meg a fonológusokat. igazán elnézhető a fonológusoknak, ha ezek után a példaszó-kereséskor, (pl az i-végű mellékneveknek fenntartott táblázati cellákba), már nem annyira energikusak és kreatívak. leadják a cikk első változatát ezek a kitűnő emberek, és meg is érkezik rá az első recenzió:
"kedves [név]!
örömmel olvasom a [kötet]be írt kitűnő cikketeket. de kicsit sok benne a geci."

főleg megtört 50esek voltak, arra gondoltam h nem akarok soha közéjük tartozni, jött fel egy csoport és az egyik melegítős nő meglátott vkit a folyosón, odaszaladt, jaj, mártikám, hát jössz be, jaj, de jó, h látlak, majd megkérdezem, lehetünk-e egy szobában, és a másik, az aranyékszeres, szoláriumbarna, ráncos hölgy arca felderült, kedves tőled erzsike, köszönöm, akkor majd beszélünk. kicsit bizarr volt, bár én is hintázni voltam előtte klárival az erdő szélén a játszótéren.

sztem tök kegyetlen az élet, meg igazságtalan. és olyan, h visszavágni neki, olyan csak a könyvekben van, v pedig nagyon sok antidepresszáns kell hozzá.

nem tudom, mi teszi ezt, talán a feloldhatatlan diszkrepancia a napfényes külvilág és sötét belsőm között, v a meleg, de kezdem felfedezni a színeket. azzal már elég rég együtt élek, h időnként gyászoló özvegynek kell öltöznöm. de mostanában például foglalkoztatnak ennek különböző színváltozatai, úgymint a gyászoló özvegy piros lakkcipőben, v a gyászoló özvegy zöld harisnyában, zöld szoknyában, és zöld pulóverben, narancssárga körmökkel figurája is. ma ez utóbbi volt.
nem akarom a magam titokzatosságát nagyképűen eltúlozni, v túl keveset kinézni az embertársaimból, de ha belegondoltok, sztem elég kevés ember jött rá, h én gyászoló özvegynek öltöztem. ezen most elgondolkodom.

minden bloggernek van egy elkezdett regénye, ebből az alaptételből indult ki a beszélgetés, és annyira kilógónak éreztem magam, hogy én nem tudom úgy őszintén csóválva a fejem megvallani nekik, hogy már azt se tudom, miről akartam írni, vagy hogy csak a vége hiányzik, már kitaláltam, de képtelen vagyok leírni; szóval meg akartam felelni a sztenderdnek.

én: najó, akkor most hazamegyek, és írok három mondatot, és akkor már nekem is lesz egy elkezdett regényem.
lucia: de az nálad már az első három fejezet lesz, nem?
isolde: nem, az neki már három kötet lesz!

a diet.com hírlevelei minden héten a spam mappába kerülnek. ez az, amikor lemond rólad a rendszer.

nyílt a levelem, mint amilyen nyílt a szívem is ebben a tavaszi napsütésben, jucikám, szeretem az embereket a trafik előtt, szeretem a magánhangzó-harmóniát, a kókuszos péksüteményeket, hidd el, jucikám, hidd el, olyannyira majd' kicsattanok, h még nagybetűs szavakat is írok mindjárt, mert tavasszal engednek kicsit a belső fékek, h Boldogság. Szeretet. Csokoládé. csak ezeket skandálva ugrándozom a napfényes körúton.

hátha beleélem magam az alternatív valóságomba, jucikám, egy próbát megér.

Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,


és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.


Hazája ház, barátja az erős,
hitvány rokonja az ki ismerős,
határa kertfal, tyúkól, pincegátor,


de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.

(kosztolányi dezső: számadás (r.))

átvisz a révész a styxön, és utána napokig kell gyalogolni a szürke ég alatt egy végeláthatatlan, kiszáradt mezőn egyedül, és ott ez a zene szól.


lisa gerrard - the last embrace

úgy sorvaszt el a szociális fóbiám, h lassan elpusztulok vitaminhiányban, mer nem veszek zöldséget a boltban, mer a zöldségesfiú mindig hozzámszól és én azt nem bírom ki.

a hím rákok az ollójukkal ijesztgetik egymást, a hím pávák a tollazatukkal feszítenek, a hím nyelvészek pedig bilabiális implozívát mondanak a kocsmában, egész estéken át. engedd le a glottiszod, engedd le, instruálja barátait dani, aki testtudatos, sőt, több sör után is tud uralkodni artikulációs szervein. az asztal másik felénél informatikusok ülnek, akik, a nyelvészek egybehangzó véleménye szerint, a linux-kernelről beszélgetnek (vö. másik csoport homogén észlelése). az informatikusok egybehangzó véleménye szerint a nyelvészek csak kihalófélben lévő nyelvekben előforduló hülye hangokról beszélgetnek.
és az informatikusoknak igazuk van.
oh, my friends, my dear friends.

berci bácsi, laci bácsi, henrik bá, ádám bá, ahogy komolyodtak az úszóedzések, annál kevésbé voltak bácsik az edzőim, és annál inkább bák. berci bácsinál tanult úszni egész miskolc, kaptunk egy kocka csokit, ha felhoztuk a kisautót a víz alól, vagy később ha átúsztuk a melegvizes medencét egyedül, úszógumival. henrik bá olyanokat mondott, h fiam, a háromnapos hulla is feljön a víz színére, te mér nem vagy rá képes. nem is mondta, ordította. büntetésből guggoltunk. ádám bánál két pályán edzettünk, 4es és 5ös, jók és bénák. én a bénák pályáján voltam a legeslegjobb, és a jók pályáján a legeslegbénább. középszerű voltam és utáltam pillangózni.

mennem kell aludni h holnap ne valljak kudarcot az egyetemi előadásaimon mosolygásból.

a hétfő reggeleken igazából nagyot dob majd, ha mindig jön majd a tivadar is gyermekvédelem előadásra, akinél jobban senki nem utálja a gyerekeket.

annyira utálom magam, h írni is képtelen vagyok róla, h mennyire utálom, pedig ez azon kevés dolgok egyike, amiről azt gondoltam, h értek hozzá.

visznek mikrobusszal, fényképezhetsz igazi bennszülötteket olcsón. krumplit, üdítőt kérsz mellé?

csak azt szeretném mondani, h életetek stratégiailag fontos pontjain ne a guglitól kérdezzétek, h mit kezdjetek magatokkal, mert - amúgy mindentudó - mesterünket ezen kérdésnél megeszi a fene, csekély számú találatai közül van, ami erre a blogra mutat; nekem pedig, mint ez talán látszik is, fogalmam sincs, h mit kezdjek magammal.

azt hiszem, h az elte btk hallgatójaként nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, h ne legyen türelmem sorbaállni.

előadásmódom szuggesztívebb, mint gondoltam. meglátogattam a katát, h szórakoztassam az ebédszünetében, csak beszélgettünk sültkrumpli felett, de a végére már sikerült őt is megrengetnem a hitében, h az életcél, boldogság, remény szavak takartak valaha is vmit.

kőkemény érzelmi kérdés a tárgyfelvétel. néhány tanáromnak a vállán fogok zokogni, persze csak miután megkorbácsoltam magam. bocsánat, nem tudom felvenni, bocsánat, sok lesz, bocsánat, ütközik.
tényleg, vannak, akiknél akármit felvesz már az ember, ahogy az alábbi párbeszéd is példázza:

tivadar: és ha artézikút-fúrás szemináriumot tartana, azt is felvennéd?
én: igen.
tivadar: ... mondjuk én is.

ás vagy vagy bés. cés? ú.
most ismételten olvassuk fel kosárméretre gondolva.