minden délután kiülök az erkélyre napozni, jégkrémet enni, és tanulni, aztán fekete ruhákat veszek fel, és elmegyek a kocsmába. ha nem kocsmába megyek, akkor fekete ruhákat veszek fel és elmegyek futni.
velem elég nehéz, szeretném néha, ha ezt mások is észrevennék.

- most nézzük tudományszociológiai szempontból...
- akasszuk fel magunkat?
- igen.

(hamisítatlan nyelvészpesszimizmus éjjel 2kor a kocsmában)

- tegnap már rúgott. állítólag eddig is rúgdosott, de nem hittem el. de tegnap én is éreztem.
- ilyenkor az a trükk, hogy nem szabad visszarúgni, igaz?
(férfiak és a gyerekvárás)

laza leszek, jó? laza leszek.

kimászott a szerelősrác a csatornából, levette a kesztyűjét, és leült kicsit pihenni a járda szélére. az volt a pólója hátára írva:
bölcsész gólyatábor, zánka, '98

szlovákia, dunára néző ház, péntek délután. amíg a többiek még egy autónyi (ételt és) italt vesznek, én szervezői minőségemben szeretettel várom a földi-, vízi-, és légiközlekedéssel érkező fonológusokat, valamint magamra vállalom a ház felderítését, úgymint ajtók kinyitogatása (egy a pincében zárva volt), a konyhában található ismeretlen eredetű fehér porok végigkóstolgatása (mind só volt), összebarátkozás a kerítésen ugráló mókussal.
péntek este. az első kétórás cikkolvasó-vitatkozó session éjjel egykor, négy teljes oldal elolvasása után ér véget, a cikkolvasás és a vitatkozás közötti időarányok eltolódása miatt.
szombat délelőtt. sose mosogattam még 20 ember után. kitapasztalom, és szerencsére hamar beazonosítom azt az időintervallumot, ami után egy teljesen másik tudatállapotba esik az ember. addiktív, utazok.
szombat délután. szerintem ez a lábjegyzet nem erről szól.
szombat este. kezdek felengedni, ekkorra már szinte teljesen eltűnik belőlem a félelem, miszerint valaki életét veszti a tábor három napja alatt. tulajdonképpen nem tudom, hogy ilyen idegekkel miért tartom magam szervező-típusnak. hát hogy is halna meg akárki. a konyhában egy kisebb társaság sörrel a kezében békésen etimologizál. a teraszon dalt írunk minden szemünk elé kerülő oktatónkról.

vasárnap délelőtt, epilógus. itt-ott nyelvészek fekszenek a társalgó foteljaiban. tárgyesete? többesszáma?

most pedig elmegyek fonológia-táborba.

najó, velem sokmindent meg lehet csinálni, engem megtiporhatnak, megalázhatnak, használhatnak, kicsavarhatnak, eldobhatnak, na de négyütemű fekvőtámaszt, na azt soha.

igazából nem reménytelen, hogy pedagógiai pályára menjek a tanárképzés elvégzése után, olyan formában gondolom mondjuk, hogy kiadnám a beszélgetések kiégett pedagógusokkal c. portrékötetet, vagy megírnám a tanári pálya lehetetlensége c. kisesszésorozatot, illetve publikálnám a túl sok pedagógust ismerek c. magyarázkodó, önéletrajzi ihletésű cikket.
nemrég megkértem a volt tesitanárnőmet, hogy mondjon valami lelkesítőt, miért érdemes tanárnak lenni. azt mondta, hogy pl. az olyanokért, mint én.
na ezt én nem nevezném lelkesítőnek.