non capisco, csivitelte giuliano titkárnője, thank you, búgtam én, és letettük a telefont.

"!+GRTZ/ergret!rsgegw4gtwwe44WrsauerkrautDSFSfwewdeutsch, csivitelte az osztrák eladónő, nur ein bisschen, búgtam én.

ha a délutánra szánt ajándékcsokoládét reggel vesszük meg, magunkra vessünk csak, amikor délután még egyszer meg kell vennünk.

az, hogy a társadalom szemrebbenés nélkül elvárja, hogy itthon, egyedül, zokszó nélkül vegyek be kanalas orvosságot naponta háromszor, na az így az első dolog, ami megingat a hitemben, miszerint felnőttnek lenni jobb mint gyereknek.

és arra keress rá még, hogy van-e "i'm falling for you because there's nobody else" című jazz sztenderd, vagy nekem kell majd megírni?

a február a zaklatottság különböző hátborzongató fajtáit és mélységeit hivatott megmutatni. én már negyvennyolc órája nem hallgattam más számot, csak az i'm still standinget elton johntól.

a runkeeper eddig az anyukám, a pszichológusom, és nádasdy ádám dolgozatjavítási technikájának az érzékenységével és pontosságával dicsért engem, de lehet, hogy ez csak oda vezet majd, hogy toporzékolni kezdek, ha nem kapok egy ágika, te futsz a legügyesebben vérző orral szembeszélben awardot ma este.

mindig elfelejtem, hogy a lottós mondást szokták mondani, amikor félelmetesen pontosan összejönnek a dolgok, és nem az van, hogy meg kéne térni.

- szóval hülye vagyok?
- igen.
a pszichoterápiás ülés dramaturgiailag az utolsó percekben érte el csúcspontját.

lemondta az esti kocsmát a szomorú költő, és megszűnt a szoláriumom is.
felmerülhet a kérdés, hogy mit csinál az ember hétfő este, ha nem szomorú költőkkel fogyaszt alkoholt bronzbarnán?

két megindítóan szerelmes leszbikus lányt választ el bécsben a vonatablak, aminél én is ülök. pantomimos ismeretség, vagy szednek is vmit.

mikor németül kezdemények beszélgetéseket anyanyelvi beszélőkkel, mindig úgy érzem, mintha utcai verekedésekbe ártanám magam, amelyekről nem lehet tudni, hogy milyen sérülésekkel, és mikor hátrálok ki belőlük, és váltok át angolra.