meséljem el néha az álmaimat, mondja a pszichológusom, de hülyeségeket álmodom, mondom én. de ragaszkodik hozzá, mert az álmokon olyan jókat lehet gondolkozni. elmesélem tehát az utóbbi hetek legszebb álmát, amelyben parmezános-citromos spagettit készítettem, iszonyú jó krémes, és nagyon finom lett.
vesz egy nagy levegőt. na jó, tényleg hagyjuk.

elmentem a pszichológusomhoz, h meséljek neki a kezdődő hipochondriámról.
a beszélgetés előtt még csöndben megkérdezte, h mindig is ott volt-e az kis anyajegy az arcomon, v most alakult ki.

én: mert hogy most megbotlottam...
pszichológusom: [néz]
én: szóval hogy köveket szórtam le magam elé, aztán megbotlottam bennük...

a nap, amikor a pszichológusom nosztalgikusan elmerengve emlegeti az időket, amikor még volt egy kis eszem.

a pszichológusom a mai napig emlegeti az első karácsonyi ajándékot amit kapott tőlem. én akkor mindenképp egy nádasdy-kötetet szerettem volna adni neki, és a tivadarral együtt tanakodtunk, hogy mit is írassak bele dedikációként. így történt, hogy nádasdy ádám beleírta a pszichológusomnak a könyv elejébe:
ági már nem sír az órákon. köszönöm! nádasdy ádám

na, ági, hát hogy van?, kérdezi a pszichológusom könnyed hangon, majd fel is sorolja az opciókat: szarul, még szarabbul, vagy a lehető legszarabbul?

meg hát van az, amikor nagyon indulatba jövök, és a pszichológusom a kezeit a magasba tartva, az ujjaival integetve próbál szólásra jelentkezni az asztal másik oldalán.

a nyelvészetkonferencián konstatálom, hogy az idegességtől remeg a kezem. a pszichológusom sms-t küld, hogy szeretettel gondol rám a tengernél.

- hát hogy érzi magát, mióta nem láttam, ági.
- minden végtelenül borzalmas.
- no!
- hát csak nem jövök üres kézzel!

az esős, fülledt nyári nap, amikor a pszichológusom megkért, hogy rendezzem excel táblázatba a barátaimat.

- szóval hülye vagyok?
- igen.
a pszichoterápiás ülés dramaturgiailag az utolsó percekben érte el csúcspontját.

a pszichológusom szerint rosszabbul vagyok, mint gondolom. hát ilyen se volt még.

persze, ha belegondolok, a jelek se maradnak el: ma megkérdezték, kérek-e több sajtburgert kevesebb pénzért, és én nemet mondtam.

semmi ok az aggodalomra! a pszichológusom szerint különleges ember vagyok!

ma a pszichológusom minden félelmemre azt mondta, hogy megalapozott. ez így mostmár végképp megrémít. én nem azért mentem el pszichológushoz, mert megalapozott félelmeim voltak.

a pszichológusomnak nincs könnyű dolga, ezt egyrészt önmagamat ismerve tudom, másrészt az arckifejezéséből, amikor azt mondom neki, hogy de néha máshogy voltam másmilyen.

ha a pszichológusom továbbra is ilyen szellemesen, kedvesen, szélesen gesztikulálva beszél az önutálatomról, akkor inkább továbbra se szeretem meg magam.

minden pszichoterápia történetében eljönnek azok a szesönök, amikor a páciens költői kérdései záporoznak megállíthatatlanul. ez úgy történik, h a páciens elmesél vmit, majd széttárja a karját, és azt kérdezi: mi a fasz?!

én: (fejtegetem az objektív és a szubjektív boldogságról való nézeteimet és különböző definícióit próbálom adni a sikernek)
a pszichológusom: (félbeszakít) ági, mikor is lesz ez az osztálytalálkozó?
én: három hét múlva.
a pszichológusom: akkor addig még készülünk rá egy kicsit, jó?

nemrég megkérdezték, hogy a pszichológusom valóban létezik-e, vagy csak én találom ki, hogy írhassak róla. a pszichológusom valós személy. nagyon nevetett, mikor ezt meséltem neki. persze soha nem fogom tudni itt bebizonyítani, hogy nem a képzelt pszichológusom nevetett, hanem az igazi.

azt szeretem legjobban, akinek felajánlom, hogy közvetlenül a pszichológusom után találkozzunk.