mások influenzája soha nem annyira izgalmas, drámai és fordulatos, mint a sajátunk!

- az innen nem látszik, oda nem kell dísz!
- miért, a fenekedet nem kened be testápolóval?!

egyszercsak felvett a játszótéren a földről egy kis virágot, odavitte egy kislányhoz, és addig nem tágított, míg az el nem vette tőle. kicsi fiam.
nekem mondjuk múlt héten egy zöldesbarna, középpuha macskaszart hozott a tenyerében.

kicsit bajban voltunk, hogyan oldjuk meg a szokásos családi karácsonyt: a létszám nagyobb, a szeretet csak nőtt, a hely viszont kevesebb. azt se szerettük volna, ha a palinak az az ünnep, hogy betámasztjuk a konyha sarkába (mintha lehetne!) amíg mi a szokásos sütés-főzési köröket toljuk.
szerencsére a húgom részéről megérkezett az együttérzés: ő úgy véli, vegán étrendjébe teljesen beilleszthető karácsonykor a kacsacomb, amit mindenki más is enni fog.
végülis a húsvéti kalács vegán volt.

hát az aszalt barackot a bunkó fickónál venném, az aszalt szilvát pedig a flegma néninél szoktam…
van a piacozásnak az a semmihez nem hasonlítható hangulata!

most már biztos a pokolra jutok. már megint úgy vettem kókuszreszeléket, hogy nem néztem meg előtte, van-e itthon.

minden valamirevaló család elment már műterembe, műkandalló mellett családi fotókat készíttetni.
én az edzőteremben szelfizek, és már tegnap leszedtem a húsvéti dekorációt a bejárati ajtónkról!

 a fiam akkora gengszter, hogy ő tologatja a rendőrautót!

beszél a kamasz fiával, hogy nem lehet egy társasházban ennyire zajongani, ígérte meg a szomszéd, túlkiabálva a tibeti hangtálat, amit az én fiam ütött egy csörgős játékautóval.

nyolcvanéves barátunk mesélte, hogy mennek síelni a szokásos baráti társasággal. idén ugyan gondolkodtak, hogy kihagyják, de aztán egyikük meghalt, és azt kérte, szórják szét a sípályán. szóval mennek.
buli!

anyám! mennyei amit főztél! el sem hiszem, hogy ezeken a falatkákon mégis kifog a gravitáció!

a járdán nem lehetett közlekedni babakocsival: elállták az utat a kerekesszékesek--

ma találkoztam az első kéregetővel aki felajánlotta, hogy ha nincs kp-m, nyugodtan utalhatok a telefonomról.

nem tudom nem szóvá tenni, hogy vannak fagylaltosok, akik nem a megfelelő sorrendben adják a gombócokat!

ma először kértem a gyerekemtől valamit: nyújtottam a kezem, mondtam, hogy kérem, és odaadta bele a zoknimat.
dobby szabad manó!

married... with children

férjem (társaságban, felém fordulva): szeptember 17. vagy 18.?
én: 17!

később kiderült a félreértés. amit ő szeretett volna tudni, az a házasságkötésünk napja volt. amit én válaszoltam, az a kinézett halász judit gyerekkoncert dátuma.

felderül az arca és karjaival nyúl felém, föléhajolok, hogy édes kisfiam, hát így örül nekem, és akkor kiderül, hogy csak a szemgolyóimba kapaszkodva akarná felhúzni magát.

kész röhej vagyok! a pulcsimra az van írva, hogy szabad, és folyton szaladok egy gyerek után, hogy nem szabad…

vannak az anyák, akik egész életükben azt a pillanatot képzelték el, amikor majd a kisbabájuk rájuk mosolyog, vagy először mondja ki, hogy mama; és vagyok én, aki a futóbabakocsival való első közös futást...

 egy rendes kúszó-mászó gyermek füle mögött mindig van 1-2 porcica.

fiatalság bolondság, az ember idős korára meghülyül - miért gondoljuk, hogy a kettő között jobb a helyzet?!

mások gyereke is hallgat már arra, hogy hey, siri?

kávéhoz értő emberek többször megdöbbentek már a szüleim azon szokásán, hogy hideg vízzel higítják fel az espressojukat. 

hát még ha tudnák, hogy a marhakollagént is abba szokták bekeverni!

ma visszamegyek babakocsistul az üzletbe, ahonnan tegnap a gyerekem bömbölése miatt menekültünk ki.

odafordítom a másik orcámat is!!!

megérkezett a szintetizátor, ami a férjem régi álma volt. abban a pillanatban kétgyerekes, egyedülálló anya lett belőlem. 

ezek az online alkalmak az edzőmmel egyelőre csak nehezítik az életemet. mikor lépdelnék amúgy a hűtőhöz kitörésben, tizenkilós súlyzókkal a kezemben?!

- és képzeld, még x (mogorva, szűkszavú, sajátos modorú ismerős) is odajött, hogy megnézze palikát! 

- tényleg? és mit mondott?

- “megnézem.”

ha valakiben felmerülne, hogy válhat-e a magamfajta, egykor szelíd, kedves, érdekeit nehezen érvényesítő miskolci bölcsészlányból egy nagy fekete autóból türelmetlenül dudáló budai némber: minden ajtót nyitva találtam!

néha kétségbeejt a gondolat, hogy mindjárt felnő a gyerekem, és nem lesz többé pont ilyen kicsi és pont ilyen cuki, mint most.
igen, én vagyok, aki a nyaralás második napján már el szokta nyávogni magát, hogy mindjárt vége a nyaralásnak!

ja igen, lett egy gyerekem! palikának hívják és nagyon jófej!

 nem vagyok nagyon terhes, csak két munkagép is félreállt hazafelé az utcán, hogy elférjek...

beletörődtem már, hogy mindenki csak arra kíváncsi, kijött-e már belőlem a gyerek vagy sem. így, mikor valaki ártatlanul puszit küldött nekünk sms-ben, én már egy sóhaj után engedelmesen küldtem a helyzetjelentést, miszerint egyelőre mindketten az én testemben próbálunk kényelmes testhelyzetet találni a kanapén.

aztán válaszolta, hogy ő mondjuk nem a gyerekre, hanem a férjemre gondolt a többesszámmal, de persze így is érthető... 

mióta terhes vagyok, igazi tényezővé váltam az éttermekben. míg a számlával továbbra is automatikusan a férjemet zaklatják, addig az étel várható elkészítési idejéről - és az esetleges csúszásról, bocsánatkérően - nekem számolnak be.

a babaszoba falait kortárs festmények díszítik - rettegek az időtől, amikor a gyereknek kifejezett akarata lesz. egy ideig attól féltem, hogy akkor majd mindenhova verdák, jégvarázs, peppa malac, vagy hasonló jellegű borzalmas képeket kell majd neki kitenni, de aztán rájöttem, hogy ha a kortárs képzőművészetre kap rá, az anyagilag sokkal nagyobb bukó.

 a perszeidákra számítottam kívánságok ügyében, de mostanában csak madarak szarnak le.

 biztos leöl egy mammutot, de a laptopomat szereljem szét csak én magam.

már többen rámszóltak, hogy kismamaként ne emelgessek, egyáltalán, ne tegyek arrébb egy széket sem.
lassan elgondolkozom rajta, hogy az edzőteremben is odavitessem magamnak a súlyzókat, ahol használni akarom őket.

 ma bal lábbal keltem fel, és már attól leizzadtam.

ülünk az irodában, és egyszercsak berobban, hogy
NA HELLÓ RÖFIK!
a főnököm ritkán van ennyire lemaradva a mémekkel, de akkor is mindig kiderül.

hogy az arcfelismerős telefonom nem ismer fel maszkban, az oké. de az, hogy reggelente milyen hosszasan kell gondolkoznia, én vagyok-e az, már kicsit rosszabbul érint.

irigylem azokat, akik "megálmodják a megoldást".
én az éjjel megálmodtam egy tök valós problémát, ami napközben eszembe se jutott. és most meg kell oldani.

 én most nagyon visszafogottan fogok étkezni: csak édességet!

fűrészelést hallok, rémültem rohanok ki az erkélyre, de a szomszédok megnyugtatnak, hogy csak egy nagyon rossz helyen átnyúló ágat vágatnak le a fából.
csak a sanyi! - kiáltja nyugtatólag, és integet a fa tetejéről a sebészi maszkot viselő favágó. csak a sanyi!

csak a már megszokott mozdulatok: bemegyek a váróba, és dugom is a kezem magabiztosan a kávéautomata alá, hogy fertőtlenítsem.

nem tudtok valami jó pletykát? kérdezem a barátaimat. de ne olyat, hogy ki covidos és ki halt meg, kértem.
úgyhogy meséltek a sztrókot kapott ismerősünkről.

miután elismételtettem vele, hogy igazam van, a főnököm még mindig nem találta elég felhőtlennek a hangomat. a kedvemre akart tenni. felajánlotta, hogy gyűjti majd nekem a dm-pontokat, adjak társkártyát. 
nemet mondtam.
ez azért mégiscsak túlzás. a dm-pontokat már tavaly óta a kolléganőmnek gyűjti.

felbontjuk a legújabb üveg rumot: technocol 12 years superior.
nem sikerülhet minden tökéletesen.

 az élet dolgait két részre osztom: tennivalókra és elintézendőkre.

akkora sznob lettem, hogy már csak akkor nézek koncertközvetítést, ha a mitsuko uchida játszik, de előtte felhív és mesél róla.

válni próbál, de válni nem egyszerű.
mondjuk együtt maradni is bonyolult volt.

édes kis szívem, lehamuzza beszélgetés közben a homlokát.

könyv: "ne induljon gombászni az, aki nem ismeri fel a gyilkos galócát!"
én: eszter, te felismered a gyilkos galócát?
eszter: persze! az a piros!*

négyünk közül én értettem a legjobban a témához, mert engem akkor már két hete érdekelt a gombászás, és rendeltem egy könyvet is. éppen ezért, a hübrisz nem engem ragadott el. engem csak úgy belevittek ebbe!, nyökögtem volna a gombavizsgálónál, de nem sikerült a röhögéstől. így is igazán kedves, hogy meghagyott minket az élők sorában.
hatalmas kosarunkban három punnyadt csigagomba maradt. megpirítva két falat a férjemnek, három nekem. fine dining. a gombavizsgálóhoz véletlenül az autópályán mentünk, matrica nélkül. nem kevesebbe, tizenötezerbe fájt így aztán a nyálkás gomba. hogy is mondtam? fáj dining.

* zöld.