engem egyszer a fonológus férfiak fognak sírba vinni. remélhetőleg a karjaikban.

nagy dolgok történnek itt egyébként. már az első este új alapokra helyeztük a tudományt. harrypotterileg. chomsky lett you-know-who.

ági, szerintem neked tényleg innod kéne. nem azért, hogy akármi... hanem hogy túlélj.

brno felé a vonatúton danitól vettünk csehszlovák nyelvleckét, amelynek segítségével már folyamatosan el tudom mondani csehszlovákul azt, hogy [dobpergés] jónapot kívánok, nyelvész vagyok, nem értem!, valamint a fiúk megtanulták azt is, hogy két sört kérek, és valami lónyálat a hölgynek - nagyvonalúan beleszőve engem is, aki az egyetlen absztinens vagyok a társaságban az egész táborban (az egész világon?).

a fiú, akibe tízévesen halálosan szerelmes voltam, és aki ezzel egyidőben a legjobb barátnőmbe volt halálosan szerelmes, aki pedig egy másik fiúba volt halálosan szerelmes; szóval ez a fiú úgy hív minket, az akkori legjobb barátnőmet és engem, nagyvonalúan, hogy régi szerelmeim. és olyan kedvesen mondja, hogy nincs is kedvem emlékeztetni a nagy régi szerelmesség részleteire, aszimmetriájára.


(over the rhine - i want you to be my love)

tegnap reggel miskolcon keltem és budapesten feküdtem le.
ma reggel budapesten keltem és miskolcon fekszem le.
holnap reggel miskolcon kelek és budapesten hajtom álomra a fejem.
óh, én nem így képzeltem el a rem-fázist.

(bár kétségtelen, h lehetne rosszabb. ha nem ott ébrednék fel, ahol emlékeim szerint elnyomott az álom.)

egy néni, viszonylag magabiztos léptei után, megtorpant a ferenciek terén a mozgólépcső előtt. persze a néniknek nem kell félni, ha agnus arra jár, és karon ragadja őket a benne buzgó segítő szándékkal és biztató felkiáltásaival. ami ezúttal is így történt. aztán néha lehet, hogy ekkor fognak csak igazán aggódni a nénik. és akkor félúton lefelé agnus fülébe súgják, hogy azért bizonytalankodtak a mozgólépcső tetején, mert nem biztos, h metróra kell szállniuk.

jót beszélgettünk. szeret magáról beszélni.

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

(parti nagy lajos - nyár, némafilm)

három napig nem volt időm gondolkodni. nem volt időm érezni. azt se tudom, hányadán állunk. jól vagyunk-e vagy szenvedünk. a terv elvileg az, hogy ma sokáig fenn leszek, gondolkodom, és mély depresszióba zuhanok, de egyébként nyitott vagyok mindenre.
aztán pedig beszédem van a metaemócióimmal.

este hazafelémenet figyelni kell, hogy megfelelő számú árnyékom van-e, és velem egyszerre lépnek-e.

e. nagymamájának ehetetlen a főztje, mióta saját bevált módszerei helyett a tévészakács lacibácsi fortélyait követi.
tegnap reggel egy néni elesett a főutcán és sírt.
a nagymamám 72 éves korában azt mondogatta, hogy ő még csak 71, és ne merészeljük azt írni a sírkövére, hogy élt 72 évet. mégis azt írtuk.


lizz wright - stop

miért nem lehet mindent a közepéről kezdeni.

egyszer majd írok egy drámát, amely valójában egy belső monológ lesz az edzett lélek és az edzetlen test összecsapásáról, és az lesz a címe, hogy harminc perc az ellipszistréneren.

ma lilivel és az orvostanhallgató barátnőimmel (akik - mikor lemondanak egy találkozót -, úgy exkuzálják magukat, hogy sms-ben elküldik a vércukorszintjüket, vérnyomásukat, és egy halom egyéb értéket, amelyek alapján, gondolom, rá kéne jönnöm, hogy nincsenek jól) úsztunk, jégkrémeztünk, napoztunk, feküdtünk a bícsen és a menstruációs ciklusunkról, cipőkről és férfiakről beszélgettünk (a lányok már csak ilyenek, hisz tudjátok), miközben kövér kisfiúk lábai kandikáltak ki a bányatóból.

nem sokkal a vége előtt szokott összetörni bennem valami. nem olvasom el az utolsó fejezetet, szenvedek megtanulni az utolsó témakört, szünetet kell tartanom a film utolsó 20 perce előtt, hogy végig bírjam ülni. ma reggel pedig úgy fejeztem be a mosogatást, hogy kidobtam 2 edényt.

így nyelvészkocsmázás után hazatérve, szinte már szomorú szívvel majszolom a csokis kalácsot, mert hamarosan fel kéne kelnem, hogy beírassam a 18. ötösömet a félévben. félő, hogy a kedvenc menzánkon való ebédelés után nem érek át időben a szimplába. forrócsokizás után olyan fárasztó énekelni. belefújja a szél a hajamat a fagyiba.

én: [átlapozok egy prospektust]
kata: mi az?
én: valami művészet. kell?
kata: nem. szar.

amikor a lelkes bölcsészhallgatókból megszólal a jövő értelmiségije.

kata: ... na jól van, de most már nem mondok ennél többet.
én: de, sorold még, hét pluszmínusz kettő itemet meg tudok jegyezni.
kata: de három után már elmegy a kedved tőle.