megdöbbentő lehet, de végül nem egy nyelvészhez megyek hozzá.

a lánybúcsúmat viszont a nyelvészfiúkkal akartam megünnepelni. nem érdekelnek a visítozós lányos programok. én inni akartam egy kocsmában azokkal a pasikkal, akikkel egész lánykoromban ezt csináltam, akik az évek során idoljaimból szerelmeim, majd barátaim lettek (és fordítva).
csodálatos volt! a fiúkat és a viszkit is még mindig ugyanúgy bírom!

ha hamarabb fekszik le, az én oldalamon találom, hogy felmelegítse nekem az ágyneműt mire ágyba bújok. ha eljön értem, már bekapcsolja az ülésfűtést mire beülök a kocsiba.
meg se próbáltam adni a jégkirálynőt.

amikor egy kis szívességért egy kvázi ismeretlen küld nekem gyönyörű, kedves képeslapot és visa giftcardot new yorkból, és a képeslapon az áll, hogy az olyan emberek teszik jobbá a világot, mint én, akkor azt gondolom, hogy az olyan emberek teszik jobbá a világot, mint ő.

amikor negyven perc telefonos problémamegoldás és repülőjegyvásárlás után az amerikai légitársaság barátságos, de tárgyilagos kolléganőjének, aki éppen hajnali műszakban dolgozhat, megköszönöm a segítségét, és azt mondom, hogy have a nice day, mire belőle másfélszeres hangerővel kiszakad, hogy AWWWWW, you too!

kilenc éve írom folyamatosan ezt a blogot. kilenc. éve.
becsléseim szerint körülbelül kilencszázkilencvenkilenc kedves embert, pozitív dolgot, vicces levelet, stb-t köszönhetek neki. köszönöm.

olyan az első számú munkahelyem, a vidámpark, hogy nem lehet csak úgy bőgve végigszaladni egy folyosón (még ha szeretnél is), mert akkor másnap házi készítésű marcipános keksz vár majd az asztalodon kedves sorokkal; és nem lehet csendben, elvonulva kihagyni az ebédeket, mert akkor megjelenik valamelyik kollégád az irodádban és eléd tesz egy bedobozolt somlóit az étteremből; meg nem lehet szorongani az igazgatói irodába behívatástól, mert azért hív be, hogy talált egy blúzt ami pont jó lehet rád. közvetlen főnököm meg épp kettő van, felváltva vesszük egymásnak a túrórudikat.

felszaladok a színpadra, és megkérdezem, kivasalhatom-e a frakkját.

istenem, mennyi jó ember. nem tudom, mennyire írom ezt jó helyre, de csak köszönöm.

mostmár tényleg én lettem az a lány, aki elsírja magát attól, h a koncert végén megtapsolják a zenészeket.
amúgy itt van erről egy nagyon érdekes cikk. mármint nem a sírásról, a tapsolásról.

vannak esték, amikor sírnom kell csak attól, h a közönség megtapsolja a zenészeket, meg esték, amikor sírnom kell attól, h az anyukám hatalmas mosollyal az arcán hallgatja végig a hangversenyt amire én viszem, és vannak esték, amikor az anyukám a hatalmas mosolyával tapsol a zenészeknek a hangversenyen amire én viszem (...).

onnan keresnek, hogy ott vagyok-e már; innen keresnek, hogy ott vagyok-e még. meg lehetek hatódva.

idén karácsonyra mindenki kihúzza valakinek a nevét, és egy minden rendben lesz kíséretében megsimogatja a fejét annak, akit húzott.

ferencz győzővel megegyezik a bioritmusunk.
ferencz győző, akivel megegyezik a bioritmusunk, valószínűleg nem emlékszik a nevemre, de mindig nagyon kedvesen mosolyogva köszön. évek óta, akármikor a menzán járok, ha rendszeresen ugyanazon a napon, ha rendszeresen ugyanazon a napon, de kivételesen más időpontban, ha ritkán és össze-vissza, mi mindig egyszerre ebédelünk. néha már aggódva nézek szét a levesem fölött, hogy hol van, csak nem történt vele valami, de akkorra már be is lép az ajtón.
ma a kampusz egén egy szivárványt, menzáján pedig a ferencz győzőt láttam, amelyek után kénytelen vagyok én is belátni, hogy van még remény.

álmomban, ha megold valaki egy matematikai problémát, én a mellkasára hajtom a fejem, miközben magyarázza. én így üdvözlöm a tudományt.
muszáj kimondanom, hogy tavasz van; végigugrándozom a lelkem, szívem egyik piacképtelen csücskétől a másikig.

egyébként is folyamatosan erősödik bennem, a rokonaimnak és barátaimnak köszönhetően, ez az emberek és a világ jóságába vetett megmelengető érzés, de a sony ericsson szinkronizáló alkalmazása még tudta ezt fokozni.

íme, többé senki nem tarthatja túlzottan elragadtatottnak a hangnemet amelyben a nyelvészekről írok. ők tanítottak és velük tanultam. és akkor ez még nem is mindenki.

(az én hangomat is lehet hallani, de nem mondom el, hol.)

engem semmi nem hat meg jobban, mint a fonológusok kora reggeli szintaxis-előadásokon, és a szintakták késői fonológia-előadásokon.

szívdöglesztőek a fonológusok! tavasz ősz van, gyönyörűek a fények! elvisznek a barátaim operákra, kocsmákba, meg a sprinkler gépházba!

mit mondhat az, akinek a világ állásával és az esetleges ellenkező állásával kapcsolatban sincs kifogása. sétáltunk a balatonparton kedves fonológusokkal, ettem csendben a jégkrémemet, körülöttem meg azt mondogatták, de ott a g-ből nem lesz k. szóval én nagyon szerencsés vagyok, mert akkor is elégedett lettem volna a világgal, ha azt mondják, h k lesz abból a g-ből.

úgy tűnik, hogy a padlóravágásaim között, amikor is durván elszalad vele a háztartás, az isten, az én jóságos nagyanyám, pánikszerűen be-beszalad a spájzba, és lekap egy-egy finom lekvárt nekem a polcról, hogy azt mondja, tessék, eper, tessék, bíznakbenned, tessék, estimese, tessék, muzsika, és tessék, tánc.