már kezdtem azt hinni, hogy ilyen impotens, nyomorúságos és szánalmas lesz az egész napom, de aztán letöltődött a kotrógép-szimulátor.

ma mondtam szkájpon a zenekaromnak (a tivadar), hogy másokkal is fogok majd zenélni. már bárkinek a hárfája alá fekszel, ribanc?, kérdezte, de amúgy nem vette zokon.

attól tartok (kezdte vallomását feszengve), hogy ma este rámragadt egy kurva idegesítő szokás (fejezte be idegesen).

a többi kisfiúk egymást ütötték a székekkel amikor bement a terembe, ezért nem nagyon figyeltek a földön fetrengőre, aki azt játszotta, hogy ő hajléktalan.
(legyél tanár, baszod.)

a tivadar elutazott az északi sarkkörön túlra, ami nagy veszteség egyrészt tudományos (maga most elmegy? akkor nem fog itt bohóckodni nekünk? kesergett nádasdy ádám), másrészt személyes szempontból. most egy ideig senki nem rajzol órán a füzetembe sketcheket nyelvészekről, akik különféle kalandokba bonyolódnak, meg rólam sem rajzol sketcheket senki a füzetembe órán, különféle gunyoros, szuicid mondatokat adva a számba.
elkeseredésünket csak az enyhíti, hogy a tivadar elvei közül egy-kettőn lazított, és korábbi idegenkedését félretéve (idézem: a blogolás hullabaszás!) indított egy blogot. azt hiszem, magáért beszél minden, megnyugtatásul elmondom azért, hogy ahhoz, h 100%ban értsen mindent a kedves olvasó, ahhoz minimum tivadarnak kell lennie, illetve a nyelvészeti érdeklődés is meglehetősen sokat segít, de az ezekkel kevésbé rendelkező, dadaizmus iránt viszont fogékony embereknek is ajánlom.

nagyon szeretlek, hisz magamat szintén.

egyes vélekedések szerint kevésbé lennék deprimált, ha nem a katolikus egyház különböző szertartásaira komponált zeneműveket hallgatnék még a kádban ülve is.

először viccesen akartam felfogni a dolgot, hogy úgyse akartam ismerősökkel összefutni, meg ilyesmi, de ez fél óra után elmúlt, és az a helyzet, hogy kurvára soha többé nem kívánok egy esti vonat világítás nélküli, töksötét kocsijában két órát utazni, kedves máv-start zrt, köszönöm.

pont odaillene a homlokom, még eszembe jut néha. emberi bőrökről beszélünk most.

most, hogy eltelt már majdnem a hét, kijelenthetem, hogy a hét sikerélménye nem kisebb dolog, mint az, hogy nem aludtam el a hétfő délutáni órámon. bár ehhez talán köze van némi megfélemlítésnek is, mert a miklós (sztrv. & tv.) a következő szavakat intézte hozzám, meglátván óra előtt, hogy az asztalon pihentetem kis fejemet: figyelj csak, figyellek egy ideje, és tudom, mire készülsz. és megtiltom.

- hát a magyarszakosokat pl. alkotásra kellene még buzdítani, h alkossanak, írjanak verset, novellát, aztán... hát maximum nem lesz mindenkiből egy petőfi!
- hát egy petőfi az talán még igen.

az életem sajnos egy csőd, de így legalább mégse kell dühöngenem, hogy ma is 50 percet töltöttem el belőle azzal, hogy különböző emberekre vártam.

... neki még a feleségét is egy script veri. (rgabor)

oda kell vessző, ahová akarok, ,,,,,,,,,, ,, ,,,,, ,,,,,,, ,,,,, ,,,, ,,,,,,, ,
,mondom, neked, is,

10 percnél tovább ne engedje hatni.
(düh, szerelem, vízkőoldó stb.)

ki volt a didaktika tanárod? add meg a számát!

az a baj, hogy túl sok itthon az aprósütemény, meg hogy olvasás közben megláttam egy kisfiút, aki az erkélyünk alatt gesztenyét gyűjtött, és elkeseredtem, hogy milyen rég voltam annyira lelkes apró dolgokért, hogy teletömjem velük az összes zsebem; lassan úgy érzem, hogy most már szinte minden apró dolog, amiért lelkesedem, ehető.

az vajon a tanárképzés hatása, a pedagógussá válás része - mi több, küszöbe -, amikor az ember gyakorlótanítással rémálmodik? hogy angolórát kell menni tartani 13éveseknek, de nem találja a termet? meg hogy elveszi a pad alatt olvasó fiútól a könyvét, de az újat húz elő a táskájából, és ezt végtelen sokszor meg tudja csinálni? én már sosem leszek olyan, aki arra riad fel éjjel, hogy nem tud semmit az érettségin, mert engem csak azért ver majd ki a víz álmomban, hogy nem érek oda ügyelni mások érettségijére? vajon már kiválasztattam, és ez visszafordíthatatlan? és ez az átalakulás természetes velejárója? sose leszek már olyan, mint mások?!

megcsináltam az órarendemet, és úgy döntöttem, öreg vagyok, nem teszek én már menekülésre erőfeszítéseket, jöjjön, aminek jönnie kell.
a programozás szeminárium és a nyelvészkocsmázás ketten együtt kiszorítják az emberi gondolkodás előadást.

jó, ha herbert von karajan madárszerű kezei vezényelnék az életemet, én is teli lennék áhítattal.

a pofátlanságnak is van határa, nekem vékonylábú lányok ne kanalazzanak mogyoróvajat a bicikliút kellős közepén.

alapvetően csak azokban a dalokban hiszek, amelyeket boldogtalan nők vagy templomi kórusok adnak elő.

mikor a pszichológusommal elmeséltük egymásnak, hogy miket találtunk egymás nevére guglizva, már biztos voltam benne, hogy ez egy produktív együttműködés lesz.