azt mondja, hogy nem is annyira bonyolult ez az egész, és ő mindent rózsaszínben lát. meg hogy mondjuk lehet, hogy színtévesztő.

hallom, ahogy sóhajtják a nevemet, de az én nevemet üvölteni kéne.

​istenem! ez a rengeteg bonyodalom és érzés és fájdalom! miért nem lehetek inkább kő?! még azt is tudom, kiket találnék fejen.

nálunk nincs versengés a családban, de azzal kezdődött a családi találkozó, hogy az unokatesóm, akit ki akartam tagadni, mert hamarabb futotta le a félmaratont mint én, kitagadott, mert túl sokat fogytam.

két dolgot szeretnék tisztázni.
1. én nem vagyok egy erős lány.
2. én egy erős lány vagyok.

fiúk, kérlek játsszatok még nekem chopint.

​​ez a darab egy végtelenül hosszú téli ölelést jelent. a végtelenségig tartó menedéket, ahová nem törnek be a hullámok.​ csupa görcs vagyok és tehetetlenség. szeretném, ha nem mindenki életéről meg haláláról lenne szó. szeretném, ha vissza lehetne jönni, bár régen a határokon túl vagyunk. de oda sem engedjük egymást egyedül. nem akarok megmozdulni, mert a derekam és a lapockáim köré fonódó karok tartanak csak meg.

ez a bach szvit az utolsó hely ahol biztonságban érzem magam.

​
johann sebastian bach - cello suite no. 6 (perényi miklós)

napi megnyugtató gondolat: azt hiszem, szeretnek engem a disznótorosnál.

soha semmi nem elég.
szeretni: nem átölelni, lefogni kell.

nagyon vadromantikus és kicsit spicces állapotban érkeztem haza, figyelj, most valami nagyon szimbolikusat fogok csinálni, mondtam a gazembernek, és kecsesen lábujjhegyre álltam az ágyon, hogy becsavarjam a vásárolt izzót a csillárba. valahogy úgy sikerült, hogy az izzó kirepült a kezemből és pattant a parkettán, miközben én a csillárba kapaszkodtam, hogy le ne essek az ágyról.

​​​ lányok a szórakozóhely mosdójában:
- összefogjam a hajam vagy hagyjam kibontva?
- fogd össze, és majd ha megérkezik, azt mondod: jaj, de meleg van, és akkor kibontod és megrázod!

"a barátaim kérték, hogy ezek a dalok szóljanak a temetésükön" playlist

hajnal kettő. a taxis még emlékszik, hogy pont 48 órája egy hangos jóreggelt!-tel szálltam be mellé.
egyenesen rokonlelkek vagyunk, nem sokan ismerik fel egyetlen ütemből, hogy charlie szól, mondja. "grogot ivott velünk a folyton fázó hindu szakács", kurvajó szöveg, nem?

reggel a portán visszaadják az ott hagyott könyvemet, hogy ne haragudjak már, de itt áll vagy két hónapja és nem jött érte akinek otthagytam. visszaveszem, megköszönöm. nem jött érte, mert meghalt.

​de tudod, hogy nem szeretem, mikor azt játszod, hogy te vagy a fidesz, én meg a jobbik!

gabi néni a kocsmában aranyomnak nevezi a punkokat kiszolgálás közben, és puszival meg nagy öleléssel búcsúzik tőlük. au revoir, mondják a punkok búcsúzáskor, mert akkor már franciául beszélnek.

azt mondják róla, nagyon babonás, ezért nem hisz a kártyavetésben.

refrén: bár tudnám, mi az istent kell csinálni. így az életben, egyáltalán.

ő egy, kezdte, és beleszívott a cigarettájába, nagyon alanyi költő volt.

mostmár tényleg én lettem az a lány, aki elsírja magát attól, h a koncert végén megtapsolják a zenészeket.
amúgy itt van erről egy nagyon érdekes cikk. mármint nem a sírásról, a tapsolásról.

van, hogy annyira bánt valami, hogy még magamnak sincs kedvem leírni és gondolkodni róla. mi jöhet még? elmegyek a pszichológusomhoz és közlöm vele, hogy nem szeretnék róla beszélni?!

beszökött a gangról egy jóltartott vörös macska a lakásba. de olyan jóltartott, hogy recsegett a talpa alatt a parketta.

- várj, nem tudod a számát?
- a cellaszámát tudom.

olyan emberek barátságát keresem, akik értik, milyen az, mikor reggel a metrón evés közben kiesik a péksüteményből és a metrókocsi közepére bukfencezik egy fél virsli.

ráfeküdtem a vízre és lebegtem, a karjaim a fejem fölött, és nem hallottam semmit, csak a vizet, csak a mély, halk morajlást.
értelmetlenül számolom a hónapokat. egyetlen kérdéssel kellene elszámolnom magamnak, és nem tudom, eleget tettem-e az elvárásnak.

jóelőre eldöntöttem, hogy csak gazemberként fogom emlegetni, de aztán az én ruháimat viselve, fejszével fát aprított a fészer mellett, hogy tüzet rakjon.
ez vmi más szó lesz.

a mondat, ami talán sosem jelentette azt, amit: legyél vele boldog.

menj haza, fészbuk, részeg vagy!

van férjed? ...és mennyire komoly?

"a fogyatékos állapot kezdő napja, év, hónap, nap" - ez a nyomtatvány szerintem nem vonatkozik rám, mondom bátortalanul, a főnököm azonban furcsán nevet.

milyen cukin évődnek egymással a szüleim, gondoltam, mikor kiderült, hogy rajtam gúnyolódnak. ekkor aztán kinevettek, hogy milyen lassú vagyok.

mindenhova sétálok, mindenhol van hűsítő szél, és leírhatatlanul gyönyörűek az ebédszüneteim.
gyomor és szív nem volt még boldogabb.

jóelőre eldöntöttem, hogy csak gazemberként fogom emlegetni, de aztán kijött reggel a hálószobából a paplanjával együtt, mint a kisfiúk, és befeküdt a nappaliban a tévé elé a távirányítóval.

derűs délutánnak indult. ám ami nincs meg: a bankkártyám. ami viszont van: üvegszilánk a hajamban.
ha valaki elátkozott, az jelentkezzen, megegyezünk.

De Margit ennél többet akar. A fejébe vette, hogy neki "Ő" lesz a párja, és senki más. Barátnője, Tündi szerint az ilyen rajongás gyerekes dolog, kár ennyi időt fecsérelni rá. Egészen más a rajongói és a partnerkapcsolat, hiába kedves vele a férfi. Margit azonban kijelentette: majd meglátjuk!

(reggeli egy tavaly márciusi somogyi hírlapból)

jóelőre eldöntöttem, hogy csak gazemberként fogom emlegetni, de aztán lecipeltünk együtt az erdőben a lépcsősoron egy felfújt pálmafával díszített gumicsónakot, h azzal hajózhassunk a balatonon.

be kell hát látnom, hogy hobbimmá vált a német-tanfolyamok látogatása hosszú kihagyásokkal. passzív tudásom figyelemre méltó.
minden német-tanfolyamon van egy fiú, aki gyűlöli az egész világot, meg egy céltudatos közgázos lány, aki megfélemlíti a tanárt.

.

azt kérdeztem, eljön-e velem valaki, de úgy értettem, eljön-e velem valaki italért.

.

szóval én dublinban voltam nemrég egy meetingen, de az idősebb nagynénéim valamiért úgy tudták, dubai-ba mentem dolgozni.

- én a szívemet adtam neked, és az árából vettünk egy labdát!
- mondjuk épphogy kijött belőle.

harminchárom szúnyogcsípés

vannak esték, amikor sírnom kell csak attól, h a közönség megtapsolja a zenészeket, meg esték, amikor sírnom kell attól, h az anyukám hatalmas mosollyal az arcán hallgatja végig a hangversenyt amire én viszem, és vannak esték, amikor az anyukám a hatalmas mosolyával tapsol a zenészeknek a hangversenyen amire én viszem (...).

amíg külön el nem magyarázták, nem értettem a mondást a fasz rosszabbik végéről, el se tudtam képzelni, mert hát melyik lenne a rossz?

a bizonytalanság kedvéért.

próbálnám megérteni, mi történik, de az élet, az csak kézzel-lábbal mutogat.

maestro to the pit please, maestro to the pit!

én szenvedéllyel szerettem a freeblogot, de legalább ugyanennyire szeretek bejegyzéseket írni, és azt ott mostanában sajnos nem annyira lehet. így ezentúl agnus.co van. az rss maradt ugyanaz.

(a költözés mr.a segítsége és motiválása nélkül nem valósulhatott volna meg. az olvasóimnak meg köszönöm a türelmet. here we go.)

bácsi: egy jegyet kérek.
pénztáros: milyet?
bácsi: 70 év felettit.
pénztáros: 70 év feletti?
bácsi (szégyenlősen): hát, egy kicsit igen.

sosztakovicstól olyan érzésem lesz, mint amikor be kell vennem egy frontint. ez dicséret.

az előbb nem az történt, hogy a munkahelyem előtt, az utcán, egy fehér autó lehúzott ablakán behajolva beszélgettem egy férfival, két másik odaérkező férfi lefotózott eközben, majd mikor az autó tovább hajtott, borítékban készpénzt adtak át nekem.

elhagylak! és viszem a teszkópontokat is!