- de miért van minden kórusban egy kopasz pasi?
- a kedvemért.

- mint a ligeti darabban, ahol száz metronómot felhúznak és állítanak a színpadra, és menet közben időnként mintha szinkronizálódnának...
- mint a menstruáló nők?
- te megpróbálnál száz menstruáló nőt felhúzni és színpadra állítani?

a logika nem reggeli tornagyakorlat.

mikor egyedül maradok, felveszem a latexet és a lelkiismeretemmel foglalkozom

- sajnálom, h eddig más fiúkra vesztegettem az időmet és nem dr. máriásra!
- ahhoz, h dr. máriást felfedezd, nem volt elvesztegetett idő a többi fiú!

egyszer majd úgy levetkőzöm a szorongásaimat, h nem fogom tudni visszahúzni a cipzárt.

nem jutok ezen túl. a tizenéveimet végigéltem úgy, h nem kentem szalámit ebbe a tapétába. és akkor most hazajövök 4 napra...

nem szeretném elmesélni, de összekentem paprikás szalámival a falat.

utolsó csókok, állítólag.
minden mozdulatom befejezetlen.

"i want romance. i want music. i want love and beauty."

senki más nincs a medencében, süt a nap, látszik az ég, csak a saját csöndemet hallom. kiúszom magamból a szomorúságot.
a női öltözőben az olyan embereket szidják, mint amilyen én is vagyok.

tori amos - hey jupiter (the dakota version)

kacsint a hentes is, ma reggel igazán húsformában vagyok!

kérdésén, miszerint ugye eszel azért?, teli szájjal nevetek.

az nem igazi hallgatás, h közben mindent levélkészre fogalmazok magamban.

nincs mit tenni, ha az ember komfortzónája egy labirintus.

én: mert hogy most megbotlottam...
pszichológusom: [néz]
én: szóval hogy köveket szórtam le magam elé, aztán megbotlottam bennük...

- ne lépj le az útra! ...ne haragudj, hozzászoktam, h akivel megyek, az mindig hároméves gyerek,
- v részeg nő.
- pontosan.

skála
álom 1 2 3 4 5 6 7 8 9 valóság

értetlenül kérdezem a gazdasági irodában, h miért van a jelenléti íven az egyik naphoz piros mosolygós szmájli rajzolva. tájékoztatnak, h amit én piros mosolygós szmájlinak nézek, az Ü, mint ünnep.
egy kis napsugár vagyok.

a kapcsolatunk igazán romantikus.
egyáltalán nem 1 2 3 4 5 6 7 8 9 rendkívüli módon

​születésnapom van és tavasz van, tegnap láttam philip glasst élőben, mindennek örülök, pedig sírni is lenne min. a litván kolléganő azt mondta, csak miattam volt érdemes elutazni németországba. három napja még álltam és a berliner dom kupolájából london grammart hallgatva néztem a várost a napsütésben. kopasz amerikaifocista barátommal megyek art moziba. sokszor éjszakánként is dolgozom.

nem is tudom, honnan nézve csal a látszat. sehonnan.
van múltam, és érdekel, hogy mit lehet kezdeni vele.

eladólány a pékségben: köszönöm szépen!
én: én is köszönöm szépen.
eladólány: ÉN köszönöm!

...a világ valóban egy világosabb, melegebb, barátságosabb hellyé vált! CSAKAZÉRTIS.

képeslap
ó, édeseim, ó, sósaim, ó, drága német péksütemények!
végülis lehet élni egy kis hassal, nem?

milyen gyönyörűen süt ma a nap! bárcsak jó ember lennék!

határozottan, minimális teátralitással összepakolom a bőröndöm, majd az állomáson magától értetődően engedem el egyik vonatot a másik után. egy pillanatig se gondoljuk komolyan, h tényleg fel is szállok az elsőre.

farsangi szezon. éjfél után állok egy kocsmában, és (sajnos nem kizárt, h az én bátorításomra) két fiú barátom böködi a combom mutatóujjal és biztosít elismeréséről, h milyen kemények az izmaim.
i am so gonna marry the night.

az új főnököm azt mondta, ne dolgozzak a hétvégén. összevesztünk, h még hétvégén is meg akarja mondani, h mit csináljak?!

- na figyelj csak...
- tényleg?
- nem.

budapest 2014: a pharmacy felirat alatt pizzaszeletet adnak.

és akkor egyszer csak feltűnt, h mérhetetlenül szomorú vagyok.

ott dőlt el az esti programom, mikor vettem egy csomag fokhagymás kétszersültet és felhoztam az irodába.

reggel, mikor felkelek, még van egy kis porcukor a dekoltázsomon. ma egész nap nem volt kedvem beszélni.
szeretném, ha én se tudnám, mi hiányzik.

a lányok félismeretlenül is nagyon kedvesek az aerobik-teremben, a múltkor az egyikük pl. kis híján catfight-ba keveredett egy új lánnyal azért, mert foglalni akarta nekem a szokásos helyemet, mondván ez a szépcipős lányé.
a hangulat családias, a női öltöző ajtaja többnyire nyitva áll.
mostmár csak annyival szeretnék jobban beilleszkedni, hogy nekem is legyen vétójogom, ha az óra utolsó tíz percére diszkósított mulatóst akarnak betenni.

egyszer azt mondta a tanítványom, aki akkor volt kilenc éves, h ma rossz napja volt, ezért az órámon ceruzával fog írni és csúnyán.
odavoltam. művészet.

én csakis elismerésnek tudom venni, h a fiú kollégám akivel késő estig együtt dolgoztunk, utána éjjel otthon rólam beszélt álmában.
még akkor is, ha azt motyogta: ne csináld ezt, ágnes!

kedves erkölcs! azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem találkoznánk többet!--
ja nem! pont fordítva.

vasárnap. a katával megtartjuk a szarkasztikus reggelik újlipótvárosban sorozat újabb epizódját, majd edzés előtt kicsit még visszamászok az ágyamba, mert odasüt a nap.

Igen, fogalmazhatnék úgy, hogy
beszélgetésünk betölthetetlen űrt
hagyott maga után. Azóta minden
nap ezt az űrt is magába foglalja.

A megfogalmazás kényszerét,
hogy mi az, ami azóta minden
napban velem van. Mióta nem
találkozunk, beszélgetésünk

helyét betölti az emlékezetem.
Azóta nincs egyetlen nap sem,
amely ne foglalna magába valamit,
és viszont. Mostanában már

hallgatásomat is értelmezem.
És úgy érzem, vannak napok,
amelyek szélesednek. Növekvő
mélység minden pillanat, amely

magába rejti őket. Minden
valami másban foglal helyet,
amely birtokolja őt. Az egyik szó
a másikat. A szót magát pedig

egy fogalom. Amit űrnek neveztem,
az is valaminek a része. Talán
beszélgetésünkké, amely azóta is
folyik valamiképpen. Azt hiszem.

(Borbély Szilárd)

ez a szabály! mi az, h nem érdekel a szabály?! kiáltja az új főnököm, majd elgondolkodunk, mit gondolhatnak rólunk a szomszéd irodában. ne haragudj!, kiáltom én erre színpadiasan. fájdalmasabban! fájdalmasabban mondd, súgja.

pontosan száznaponta sírok, de olyankor legalább egy egész szimfonikus zenekar játszik alá dvořákot.

minden hétköznapra egy mese.

azt hazudta, h sok szerencsét.

nem tudom, meddig túlóvatosság tőlem, hogy megállok, és mikortól óvatlanság, hogy továbbmegyek.
egy nap úgy döntöttünk, a rózsás ágynemű és én, hogy soha többé nem hagyjuk el egymást.

ó, az esték, amikor a szokásos nyelvészekkel kocsmázás helyett betegen ülök itthon és céges emaileket válaszolok meg az ágyból, miközben a másik munkahelyemről nézek online közvetítést!

amúgy nem volt olyan jó a céges buli, ezek a feleségek olyan zavaróak.

​mint samantha ewing, sminkben fekszem le és rosszakat álmodom.

egyszer majd találkozni a férfival, aki az én magasságomhoz csináltatja a konyhapultot.

a klub rádióra aludtam el a kocsiban, és hamar kiderült, miért volt meghökkentő élmény az ébredés: mire felébredtem már a kossuth szólt. én tökéletesen értem, miért őrülnek bele emberek a klub rádió hallgatásába, de közben a kossuthon meg úgy tűnik, már eleve olyanok beszélnek, akik menthetetlen delúzióban vannak. az autópályán közben leszállt a köd.

- te olyan jól érvelsz!
- neked meg jól áll a zöld!

a nap, amikor a pszichológusom nosztalgikusan elmerengve emlegeti az időket, amikor még volt egy kis eszem.