- na figyelj csak...
- tényleg?
- nem.

budapest 2014: a pharmacy felirat alatt pizzaszeletet adnak.

és akkor egyszer csak feltűnt, h mérhetetlenül szomorú vagyok.

ott dőlt el az esti programom, mikor vettem egy csomag fokhagymás kétszersültet és felhoztam az irodába.

reggel, mikor felkelek, még van egy kis porcukor a dekoltázsomon. ma egész nap nem volt kedvem beszélni.
szeretném, ha én se tudnám, mi hiányzik.

a lányok félismeretlenül is nagyon kedvesek az aerobik-teremben, a múltkor az egyikük pl. kis híján catfight-ba keveredett egy új lánnyal azért, mert foglalni akarta nekem a szokásos helyemet, mondván ez a szépcipős lányé.
a hangulat családias, a női öltöző ajtaja többnyire nyitva áll.
mostmár csak annyival szeretnék jobban beilleszkedni, hogy nekem is legyen vétójogom, ha az óra utolsó tíz percére diszkósított mulatóst akarnak betenni.

egyszer azt mondta a tanítványom, aki akkor volt kilenc éves, h ma rossz napja volt, ezért az órámon ceruzával fog írni és csúnyán.
odavoltam. művészet.

én csakis elismerésnek tudom venni, h a fiú kollégám akivel késő estig együtt dolgoztunk, utána éjjel otthon rólam beszélt álmában.
még akkor is, ha azt motyogta: ne csináld ezt, ágnes!

kedves erkölcs! azt hiszem, az lenne a legjobb, ha nem találkoznánk többet!--
ja nem! pont fordítva.

vasárnap. a katával megtartjuk a szarkasztikus reggelik újlipótvárosban sorozat újabb epizódját, majd edzés előtt kicsit még visszamászok az ágyamba, mert odasüt a nap.

Igen, fogalmazhatnék úgy, hogy
beszélgetésünk betölthetetlen űrt
hagyott maga után. Azóta minden
nap ezt az űrt is magába foglalja.

A megfogalmazás kényszerét,
hogy mi az, ami azóta minden
napban velem van. Mióta nem
találkozunk, beszélgetésünk

helyét betölti az emlékezetem.
Azóta nincs egyetlen nap sem,
amely ne foglalna magába valamit,
és viszont. Mostanában már

hallgatásomat is értelmezem.
És úgy érzem, vannak napok,
amelyek szélesednek. Növekvő
mélység minden pillanat, amely

magába rejti őket. Minden
valami másban foglal helyet,
amely birtokolja őt. Az egyik szó
a másikat. A szót magát pedig

egy fogalom. Amit űrnek neveztem,
az is valaminek a része. Talán
beszélgetésünkké, amely azóta is
folyik valamiképpen. Azt hiszem.

(Borbély Szilárd)

ez a szabály! mi az, h nem érdekel a szabály?! kiáltja az új főnököm, majd elgondolkodunk, mit gondolhatnak rólunk a szomszéd irodában. ne haragudj!, kiáltom én erre színpadiasan. fájdalmasabban! fájdalmasabban mondd, súgja.

pontosan száznaponta sírok, de olyankor legalább egy egész szimfonikus zenekar játszik alá dvořákot.

minden hétköznapra egy mese.

azt hazudta, h sok szerencsét.

nem tudom, meddig túlóvatosság tőlem, hogy megállok, és mikortól óvatlanság, hogy továbbmegyek.
egy nap úgy döntöttünk, a rózsás ágynemű és én, hogy soha többé nem hagyjuk el egymást.

ó, az esték, amikor a szokásos nyelvészekkel kocsmázás helyett betegen ülök itthon és céges emaileket válaszolok meg az ágyból, miközben a másik munkahelyemről nézek online közvetítést!

amúgy nem volt olyan jó a céges buli, ezek a feleségek olyan zavaróak.

​mint samantha ewing, sminkben fekszem le és rosszakat álmodom.

egyszer majd találkozni a férfival, aki az én magasságomhoz csináltatja a konyhapultot.

a klub rádióra aludtam el a kocsiban, és hamar kiderült, miért volt meghökkentő élmény az ébredés: mire felébredtem már a kossuth szólt. én tökéletesen értem, miért őrülnek bele emberek a klub rádió hallgatásába, de közben a kossuthon meg úgy tűnik, már eleve olyanok beszélnek, akik menthetetlen delúzióban vannak. az autópályán közben leszállt a köd.

- te olyan jól érvelsz!
- neked meg jól áll a zöld!

a nap, amikor a pszichológusom nosztalgikusan elmerengve emlegeti az időket, amikor még volt egy kis eszem.

kilenc éve írom folyamatosan ezt a blogot. kilenc. éve.
becsléseim szerint körülbelül kilencszázkilencvenkilenc kedves embert, pozitív dolgot, vicces levelet, stb-t köszönhetek neki. köszönöm.

- te szerelmes vagy?
- félig.
- de hogy lehet félig szerelmesnek lenni?
- hát úgy, h messze lakik!

azt szeretem ebben a városban, h tizenéves lányok péntek délután a kálvin téren a hit the road jack-et éneklik üvöltve.
egyre többet van világos.
nyolcvannégy napja nem sírtam.

tudom, mit hol találok a fiókban, de meg kéne kérdeznem, kivehetem-e?
újra ismeretlen otthonom.
nem jövök vissza és csukott szemmel állok a liftben.

én esküszöm, nem váltottam a könyves szakmáról másra, mégis egy szakmai program lesz, amikorra ki kell tűznöm magamnak, h tökéletes bikiniformába lendülök.

hónap vége: gitárhúrokat vegyek v pálinkát?

olyan szép vállak, legszívesebben sírnék rajtuk a megkönnyebbüléstől, hogy mégis elronthatjuk az életünket!

tori amos - playboy mommy

Pablo Neruda: Bocsánat

Bocsánat, hogy a szememen át nem jutott
be több világosság, mint csak a tengeri tajték,
bocsánat, hogy tágas tereim
oltalom nélkül terjeszkednek,
és végül semerre:
monoton az én énekem,
szavam komor hangú madár,
kő és tenger faunája, egy téli bolygó
vígasztalansága, megvesztegethetetlen.
Bocsánat ezért a folytonos vízért,
szikláért, tajtékért, az árapály
tébolyáért: ilyen az én magányom:
vad sózuhatag titkos lényem
falai ellen, és olyannyira,
hogy része vagyok immár én magam is
a télnek,
a hullámokban harangról harangra
egyre csak ismétlődő tágasságnak
meg egy hajsátor-súlyos csöndnek,
algák csöndjének, mélybe merült dalnak.

Fordította András László

mások azt a joghurtot veszik meg, amelyet vékony nők esznek a reklámban, én azt a kolbászt, amelyből a hentes is épp falatozik.

az egyik it-s kolléga meghozta az új főnököm laptopját, és távollétében rögtön be is állítottunk neki egy david hasselhoff képet háttérnek.
az új főnököm nagyot csalódott bennem. h választhattam volna tengerparton futósat is.

egy nyugodt, mértéktartó, felnőtt ember vagyok. az összes szopós poént ami eszembe jut, lenyelem.

az érzésekkel meg úgy, mintha egy kis retikülbe próbálnád beletömködni mindenféle cuccodat, ami pedig nyilvánvalóan nem fog beleférni.

azt hiszem az éjjel elfogadtam ezer forintot vkitől aki rosszat írt a munkahelyemről.

- elkísérlek az anonim alkoholistákhoz.
- de én nem akarok az anonim alkoholisták közé menni! én neves alkoholisták közé szeretnék menni!

úgy érzem, h minden szervemet külön-külön le kell foglalni.

a másik munkahelyemről pedig, ahová már több, mint két éve járok mikor lemegy a nap, most csak annyit, h tegnap az fogadott, h vki szívecskét rajzolt a nevem mellé a névsorban. persze rögtön tudtam, h melyik kolléganő volt, de mindenkinek elújságoltam, h nem tudom, ki volt, mert annyian lehettek.

jaj annak a férfinak akire a női öltözőben panaszkodnak!

olyan az első számú munkahelyem, a vidámpark, hogy nem lehet csak úgy bőgve végigszaladni egy folyosón (még ha szeretnél is), mert akkor másnap házi készítésű marcipános keksz vár majd az asztalodon kedves sorokkal; és nem lehet csendben, elvonulva kihagyni az ebédeket, mert akkor megjelenik valamelyik kollégád az irodádban és eléd tesz egy bedobozolt somlóit az étteremből; meg nem lehet szorongani az igazgatói irodába behívatástól, mert azért hív be, hogy talált egy blúzt ami pont jó lehet rád. közvetlen főnököm meg épp kettő van, felváltva vesszük egymásnak a túrórudikat.

felszaladok a színpadra, és megkérdezem, kivasalhatom-e a frakkját.

- ez a szabó doktornő ajtaja? mondják már meg, vak vagyok!
- igen, ez az. de szabó doktornő ma nem rendel.
- mi? jöjjön már közelebb, nem hallom, hát meg van repedve a dobhártyám!

kicsit nehéz elhinni h nem gálvölgyi jános forgat épp az sztk-ban.

érdemes rugalmasan kezelni a "helytelen" fogalmát.

fellőnek az űrbe, és leteszed a robotporszívódat a holdon.

de mit mond az egyszeri bloggerlány, amikor darvasi lászló és kemény istván néznek rá, és azt kérdezik, h és te írsz vmit?

a szívembe írtalak! comic sans-szal.

mondd meg neki, biztatott kori a pultnál. "nem vagyok már iskoláslány, h naranccsal igyam a rumot!"

január elseje úgy kezdődött, hogy éjjel fél3-ig dolgoztam, utána fél5-ig kocsmában kiabáltam örömömben, fél10-kor felkeltem, hogy szkájpoljak a tivadarral, aki az újzélandi éjszakából jelentkezett be, és 1-re már kész voltam az ebéddel.
tulajdonképpen kicsit félek.