egy idős osztrák házaspárral ülök egy fülkében a vonaton, és egy jódlizással aláfestett, alpokról szóló ppt-t nézünk a netbookjukon, együtt, hárman. a vonat közben befut amstettenbe. az idős osztrák házaspár nagyon elégedett a mobilnettel, hogy még a vonaton is ilyen gyorsan letöltődött ez a hatmegás, nyolcvan fotót tartalmazó ppt.

arra gondoltam futás közben, h írni kellene a juditnak, h ne nagyon üljön most biciklire, nagyon csúsznak az utak. itthon egy email fogadott a judittól, h biciklizett ma, és nagyon csúsznak az utak, ne nagyon menjek futni.

az anyukám, aki amúgy nem tud angolul, véletlenül talált és vett nekem egy little britain: scripts and stuff from series 2 könyvet. nem tudván, h ez az egyik kedvenc sorozatom, később megijedt, h a képek alapján miről is szólhat ez, és az angolszakos kolléganőjével elkezdte lefordíttatni.
csak kihúzni tudom magam a büszkeségtől, ha arra gondolok, h a fordítás után is úgy érezte, h ez nekem tetszeni fog.

csütörtök délután bemegyek az elméleti nyelvészet tanszékre, mert az az a hely a városban, ahol pezsgő szellemi élet vár, és ahol szégyenkezés és kérdés nélkül bevallhatom, h csak a napokban hallottam először a hónaljszexről.
csütörtök délután anyanyelvi ítéleteimmel és röhigcséléssel segítem a kutatást.

a pszichológusom szerint rosszabbul vagyok, mint gondolom. hát ilyen se volt még.

persze, ha belegondolok, a jelek se maradnak el: ma megkérdezték, kérek-e több sajtburgert kevesebb pénzért, és én nemet mondtam.

van ez a furcsa tendencia, h volt tanáraim egyre gyakrabban kérik, h inkább régi ivócimborámként mutassam be őket másoknak a kocsmában.

amit v akit nehezebb megszeretni, azt sokkal jobban szeretem. van egy ilyen?
lassan eljön az idő, h ronda tárgyakkal és kiállhatatlan emberekkel veszem körbe magam.

lelkem mint a károly körút.

nem tudom, h jó úton vagyok-e, mikor ennyit beszélek megérdemlésről.

januárban mindig mindent annyira elvesztek, h csak március végén térek magamhoz. addig is jobban tenném, ha nem írnám meg az érintett barátaimnak minden alkalommal mikor megölnek álmomban egy disznót villaszúrásokkal.

ma azt mondta egy kedves fotós ismerősöm, h a fotót, amit rólam csinált, tök keveset kellett photoshopolni. meghatódtam.
aztán mesélt a szőrös arcú lányról.

nahát, mondta a darab után, mielőtt meghalok, biztos, h letörlöm az egész szerelmi meg mindenféle levelezésemet. hát még csak az kéne, h elolvassák, meg nevessenek meg sírjanak rajta, dohogta. miközben én nagyon félek, h a halálom után senki nem fogja megfejteni a jelszavamait.

pedig ma kurvajó volt a hajam.
(egyetemes női tragédia egy rövid felvonásban)

álmomban azt mondta nekem egy ismeretlen férfi, h én olyan lány vagyok, h az ember még ha nem is mindig mellettem akar elaludni, reggel mindig mellettem akar felébredni.
télen senkit nem szeretnek eléggé.

az mondjuk kurvajó, h ha engem kérdeznek majd meg akárhol húsz év múlva, h meséljem el, mi volt húsz évvel ezelőtt, akkor fogalmam se lesz majd, h hol, hogy, mivel, kivel kezdjek neki 2010 elmesélésének.

amikor valami fontos dolog történik velem az életben, azonnal csinálok róla egy printscreent.

az unalmas lány onnan ismerszik meg, h ha azt mondja a telefonba, h bort iszom és meztelenül táncolok!, akkor tudják róla, h otthon van.

és ha megcsókol, nem lesz-e vmi baj. elmondom, mire gondolok. például megutál. például megszeretem.

nyilván nem olvasom el előre a recepteket. mikor harmadszorra ugrok le karácsony délután az boltoslányhoz olyan dolgokért, mint pl. sütőpapír és vanilincukor, már mindkettőnk tekintete alkoholos és beletörődött.

hát nagyon boldog karácsonyt.

florence + the machine - last christmas (wham! cover)

egyébként is folyamatosan erősödik bennem, a rokonaimnak és barátaimnak köszönhetően, ez az emberek és a világ jóságába vetett megmelengető érzés, de a sony ericsson szinkronizáló alkalmazása még tudta ezt fokozni.

amikor a szomorkás egoblogger rámozdul a gyerekkönyvírásra.

szemkihúzásban miért nincs undo gomb?

ma rámosolyogtam parti nagy lajosra a mozgólépcsőn, és olyan boldog lettem, mintha fordítva történt volna.

szóval öregszem, olyanokkal taxizok haza, akiknek az anyja barátnője vagyok.

mindjárt indulunk a frankfurti éjszakába, csak a kati még elment olvasó porcelántörpét venni.

rájöttem, h sokkal jobban félek, mint amikor először metallicás pólóban mentem iskolába, mondja a húgom, aki a friss hírek szerint egy hét múlva már a tiroli hegyekben fog dolgozni.

mindenki arra próbál építeni, amiben tehetséges, én most pl. pszichiátriai oktatófilmben fogok beteget játszani.
pszichiáter: azt kéne, h visszagondol majd az életének egy olyan időszakára, amikor nagyon szomorú volt... nem tudom, volt az életében ilyen időszak?
én: volt.
pszichiáter: szuper!!! ... úgy értem: jaj, nagyon sajnálom. ez rettenetes.

soha senki nem nyalta meg még jelképesen a nyakam ilyen szeretettel.

kaptam kedves meghívást karácsonyi listaírós játékba, aminek a szabályait ugyan nem másolom be, mert terjedelemben elnyomnák egész évi írásaimat, de a lényeg itt van:

karácsonyra, vagyis a jövő évre szeretném:
- ugyanezeket az embereket.
- hasonló tavaszt, ugyanilyen őszt,
- nagyon sok szuper firefox add-ont és gmail feature-t.

na most megkérdezhetném a gondnokunkat, h miért van karácsonyfadísz akasztva a szemüvegére, de akkor a főnökömet se nyugtathatnám meg, h semmi baj nincs azzal, ha magában beszél, és magamért is aggódnom kellene, h hogy is sikerült egy bögre neocitránt végigöntenem az iroda ajtaján.

az összes barátaim annyira jófejek, h napestig mesélhetném. ma reggel pl. a dani hívott fel new yorkból, h nehogy elaludjak. félsikerként tudnám értékelni a dolgot - miután letettük a telefont, utána még másfél óráig azt álmodtam, h milyen rendes a danitól, h felhívott, h nehogy elaludjak.

ma láttam demszky gábort a szűkített járda feltört betonján araszolni. nagyon szomorú volt.

íme, többé senki nem tarthatja túlzottan elragadtatottnak a hangnemet amelyben a nyelvészekről írok. ők tanítottak és velük tanultam. és akkor ez még nem is mindenki.

(az én hangomat is lehet hallani, de nem mondom el, hol.)

engem semmi nem hat meg jobban, mint a fonológusok kora reggeli szintaxis-előadásokon, és a szintakták késői fonológia-előadásokon.

amíg a többiek afáziás-kísérletekről hallgatják lent a nap utolsó előadásait, addig én a tanszéki szobában nyomtatok és éneklem h i'm just glad to be here with you on this heavenly day.

csak vmi fantasztikus és fontos szeretnék lenni.

vki, aki kívülről lát, mondja meg, hogy lehet egy egésznapos nyelvészetkonferencián két hatalmas véraláfutást is szerezni, mert így most kicsit tartok a második naptól.

szeszélyes, felelőtlen lányok lakják ezt a lakást, hát miért van nutella kenődve az édesítőszer dobozára?

odakinn hideg és sűrű a levegő, és a lábaim visznek, és fogalmam sincs, hogyan. futnak, és fogalmam sincs, hogyan. rúgnak.
nem találom minden forrásomat, de nagyon hálás vagyok értük.

itt van az anyukám látogatóban. szerintem a gondoskodásnak is van határa, szerinte meg nincs, ez sötét titkolózásokat szül köztünk. zuhanyozok! zárja kulcsra maga után a fürdőszobaajtót, és közben tisztán ki lehet hallani, h a mosdókagylót súrolja.

az előbb még jobban tudtam rétorománul...
(feljegyzések a kocsmából, part ii.)

egyre ügyesebb vagyok, de az a helyzet, h még mindig van mit csiszolni a viselkedésemen, mert még mindig apró darabokra esek szét, mikor különböző baráti társaságaim, v azok tagjai találkoznak egymással. jelenlegi stratégiám a társalgás és a kötődés facilitálására: odamegyek ahhoz aki nincs annyira otthon az adott közegben, és megkérdezem, h nem utálja-e a többieket.

meg már csak azért sem írok hosszabban, mert tudom, és észben tartom, h a kevesebb.

a népligetben éjjel csak transzvesztiták, sünök, és csillagok vannak.

éjjel kettő lesz, esik az eső. a biciklit még le kell vinni a pincébe. felcsaptam a szoknyámat sárral, de nem számít. csendben kell kicsit lenni, de nem számít. ezzel a szabadsággal nem biztos, h meg tudok birkózni.

- ne fokozd, én már így is mindig olyan feszélyezett vagyok a társaságodban.
- mi? az én társaságomban? miért? hát én kiszúrom a szemeim most a dobverőkkel!
- ez az, akkor tényleg sokkal kellemesebb lesz majd veled lenni.

reggel, mint minden nap, elindultam munkába, ám délután egyszer csak harminc kiváló nyelvész között találtam magam, akik kamerák előtt énekelték lelkesen, h we are the world, we are the linguists.

kérdeztem a szüleimet, h volt-e a családban ilyesmi másnál is, mer én túl sok mindent felejtek el. azt mondták, nincs, ne aggódjak, és becézgettek is. a húgom nevén.

takarítás közben mindig azt remélem, h az majd a szellemi-, szellemi teendőim közben h azok majd a szociális-, szociális teendőim közben pedig azt, h azok majd a takarításhoz hozzák meg a kedvem.

sajnos, mire összesodort minket a könyvvásár, már elfogyott a névjegye a fiúnak, aki walesi költészettel foglalkozik, és emellett még dolgozik egy irodalmi szervezeteket koordináló hálózat tagjaként, meg ablakmosóként.

azt szeretném mondani, h a világ legjobb apukája olyan, h tapintatosan nem kérdezi meg, mit keres egy üres borosüveg az íróasztalon, hanem csak szó nélkül felhasználja a dugóját a fürdőszobatükör felszereléséhez.