álmomban a pasim egy régi furgonnal parádésan beparkolt párhuzamosan egy nagyon szűk helyre, egy nagyon meredek utcában.
egyszerűen már nem tudok miről álmodni, ami felülmúlja a valóságot.

amikor a köhögők megpróbálják kiköszörülni a csorbát azzal, hogy hangerővel elnyomják a tételszünetben tapsolókat.

barátaimmal:
a: mi, meghalt a nagymama?
b: igen, még tavaly januárban.
c: hát nem emlékszel? még meg is ünnepeltük!

bementem a bölcsészkarra, és lányok sírtak a mosdóban. mikor sírtam utoljára női mosdóban? istenem.

meghívtak nádasdy ádám szülinapjára énekelni. ott ült az az összes kedves tanár akinél lelkesedtem az órákon, középen nádasdy ádámmal, és akkor megmutathattam, mennyire mélyen tudok shakespeare-szonettet énekelni. elég mélyen. magasélet.


paul kelly - sonnet 18

az életem az ellentmondás, hogy folyamatosan kialvatlan vagyok, de tartom magam ahhoz, hogy vannak fölös energiáim.

végre péntek van és öltözhetek leprásnak a farsangra!

ha hamarabb fekszik le, az én oldalamon találom, hogy felmelegítse nekem az ágyneműt mire ágyba bújok. ha eljön értem, már bekapcsolja az ülésfűtést mire beülök a kocsiba.
meg se próbáltam adni a jégkirálynőt.

a kommunikációs delegáltak! mondta valaki rám és egy kolléganőmre.
kommunikációs delegált = pletykafészek.

a zabos kifli nem haragszik.

éppen az irodánk ajtaja elé értem, ahol várt bent a megbeszélés és egy író-rendező akivel nem ismertük egymást. éppen az iroda ajtaja elé ért egy kollégám is, aki egy szempillantás alatt beelőzött, és három határozott, hangos kopogás után ünnepélyesen, díszléptekkel benyitott az irodánkba, és zengve bejelentett: ágnes megérkezett! az író-rendező szerényen bemutatkozott.

gyertyafényes, romantikus, pezsgős lencsefőzelék

pont akkor kezdett esni a hó, amikor elindultam. végtelen boldogság és elégedettség.
boldog karácsonyt a futópályáról!

hidegben futni: ilyen szépen kipirult az arcom, vagy ezek már fagyási sérülések?

egy téli este a pasim felvette a kalapját, én a festmények színvilágához előreláthatólag leginkább illő ruhámat, és egy sötét utcában, a megadott címen megnyomtuk a kunstsalon felirat melletti kapucsengőt.
az élet csupa veszély.

a facebook korában az ember azt hihetné, hogy nem kell már többet könnyes szemmel búcsúzkodnia. hát mi ez, ez az ósdi személyesség el nem söpört, szánalmas törmeléke?!

mióta főzés közben a kifröccsenő forró leves beterítette a fél arcomat, egészen más szemmel böngészem a színház- és koncertjegyeket. lehet az operába kéne bérletet vennem? hol a leghangulatosabb a zsinórpadlás?

az egyik orvos barátnőmtől kaptam egy viagrás tollat. nem fog.

elképzelem, ahogy este hazaérnek, kimerülten hátradőlnek a fotelban, és sírnak belül, hogy ma megint felháborodtam, petíciót indítottam, tüntetést szerveztem egy hír miatt, anélkül, hogy végigolvastam volna.

éppen motiválni próbáltam magam, de amikor a keresőbe running helyett funning-ot gépeltem, már meg is nyugodtam, hogy a tudatalattim ezek szerint érti még, mi van, és elindultam futni.
ezt a baszott szelet! csodálatos volt.

vajon hány ismerősöm lesz ma este a müpában aki tegnap a zeneakadémián is ott volt, és észreveszik-e, ha ugyanazt a ruhát veszem fel?
túl lusta vagyok én a sznobsághoz.

szóval azt mondjátok, ezek a férfiak nem is flörtölgetnek velem? csak túl mocskos a fantáziám? jobb is, ha nem reagálok, mert én értem félre?
egy szomorú, decens világ vesz körül. kapaszkodom azokba, akik még beszélik a pornószlenget.

valahogy mi műveltük ezt az egészet, itt élünk benne, és még így se vagyunk felkészülve rá.

akkor kénytelen leszek haydn-t feltenni, mert haydn vidám. és a karácsonyi égősort is bekapcsolta a kedvemért.
sose legyek túlságosan szomorú.

praktikeresek arca, amikor hosszas tipródás utan veszek hatvan méter kötelet, majd arról érdeklődöm, merre található a wc.
asszem megkönnyebbültek kicsit mikor kijöttem.

engedtem be az életembe olyan embereket, akik engem közben kiszorítottak. vártam olyanokra, akik nem jöttek velem. mértani pontossággal le tudom már rajzolni a régi fájdalmakat.
tudom, mi az, amit soha többé senki nem tehet meg velem. tudom, hogy soha többé senki nem bánthat, mert nem hagyom.
verze, refrén.

- képzeld, visszahívott az xy, pedig én akartam tőle találkozót kérni. milyen rendes!
- téged mindenki visszahív.
- hibás termék vagyok!

fontos hogy az ember önazonos legyen. bejött a leendő igazgató az irodánkba, mi a főnökömmel pedig hellyel kínáltuk a kanapén, közvetlenül az ott csücsülő kedves zöld plüss brokkoli mellett. és amit ezzel üzenünk: e̶b̶b̶e̶n̶ ̶v̶a̶n̶ ̶a̶ ̶v̶i̶t̶a̶m̶i̶n̶, innen indulunk, így fogadj el, deal with it.

a felállványozott templomra kiírták: vigyázat, a magasban dolgoznak. a kétkedőknek.

csak barokk zenét hallgatok, csak jó élmények érnek, úgy tudok nyaralni, mintha arra találtak volna ki, mégis megyek előre mint a tank. magamtól nyúlok a nehezebb súlyzókért az edzés utolsó körében, aztán tucatnyi színházjegy egy délelőtt alatt, két képzésre jelentkezés egy délelőtt alatt, pezsgő-kaviáros reggeli a teraszon, kijózanodás és alvás. még egy délelőtt.
már meg sem lepődtem, mikor a felvételi elbeszélgetés kitűzött időpontja előtt negyed órával már a felvételt nyertek boldogságával sétálhattam el.

tehát a pasim osztrák rokonaival való megismerkedés remekül ment. talán elég, ha annyit mesélek, hogy egyik éjjel, két osztrák falu között egy elhagyatott fűrésztelepen vér került a futócipőmre.

képzeld, nálunk tele van a fal rembrandt-tal. nem fogok, nem is tudok magyarázkodni. már csak a rázkódtató röhögéstől se.

a kocsiban a bartók rádióból zongora szól, előttünk egy hófehér cabrio bénázik.
pasim: ez scarlatti?
én: teljesen mindegy, ha nem tudják vezetni.

ezt a rádiós ébresztőt nem azoknak találták ki, akik ennyire szeretnek barokk zenére aludni...

nincsenek földjeim, nem örököltem kastélyokat, ez a kedves osztrák arisztokrata család mégis befogad. a jelek szerint a brit kiejtésemmel nyűgöztem le őket, meg azzal, hogy mennyire sokat, és milyen őszinte élvezettel bírok enni.
teli szám udvarias mosolyra húzódik.

csak abban reménykedtem az okmányirodában várakozva, hogy ha elhalálozok a várakozással töltött évek alatt, a halotti anyakönyvi bizonyítványomat nem ők állítják majd ki. mert addigra bizony büdös lesz.

szundi - szundi - szundi - szundi - SZUNDI - szundi - szundi - szundi -
álmomban kövér lászló arcát is belevésték a rushmore-hegy oldalába, de úgy, hogy féloldalt egy szál virág volt a hajába tűzve, és azzal együtt.

isten látja lelkemet, de a nyaralónak még a fürdőszobaablaka is a templomra néz.

az elején kicsit aggódtam, hogy egy nemzetközi vonatra olyan kalauzt osztottak be, aki nem tud angolul, de aztán két ázsiai hölgynél a paszportplíz után rögtön így folytatta: ár jú from norsz kórea? (kacsint) ha, ha, a litl blek hjumor!

mi értelme az értelemnek?! mi is csak hordjuk a morzsát a bolyba!
pasimmal a csillagos ég alatt.

az előremenekülésem beillik támadásnak is.

üvegeket kell gyűjtenem a lekvárhoz. gyönyörű, izgalmas, mélabús a nyár--
én tombolok. olcsó szandálok és drága rum.

félidőnél a szoláriumgép bemondta, hogy én most az intelligens emberek szoláriumában vagyok. megszeppenten abbahagytam a szelfizést.

a kossuth téren magányos cekkeres néni táblával: ROGÁN ANTILOP

a bájos pillanatok, amíg a vőlegény anyukája szűzlányok, szűzlányok! felkiáltással próbál lányokat összeterelni a csokordobáshoz.

a mai hivatalos program nagyon jó lesz! most látom, hogy vannak még ismerős pincérek, akiknek még sose panaszkodtam részegen a liftben.

a könyvhéten felismert egy fiú, bocsi, neked nincs véletlenül egy blogod, ezt kérdezte, és amikor kiderült, hogy még fészbukon is lesztalkolt, tökre megható volt. mint régen, mikor még sztárbloggernek számítottam!
hát ilyen érzés lehet zoltán erikának lenni...

ahogy az évek során szerzem a tapasztalatokat mindenféle szervezések terén, egyre pontosabb képem van arról, mit, hogy szeretnék csinálni, és hogy célravezető. például sokat gondolkodtam azon, hogy egészen pontosan hogyan kell belőni, csapatmunkában mennyi lehet a demokrácia, és mennyi az, amennyit a projekt végigvitele érdekében önhatalmúlag és gyorsan el kell dönteni.
aztán eszembe jutott, hogy orbán viktor is biztos így kezdte.

ha van isten, mennyire röhöghet, hogy nekem még mindig nem esik le.

jános

nem volt térerő és amúgy sem akartam a vonaton a halálhíredről telefonálni, thomas tallist hallgattam és néztem keresztül az ablakon. kicsit esett. kicsit sírtam. szivárványokat láttam, egymást után legalább tíz-tizenkettőt, ahogy kanyarodott a vonat, ahogy haladtunk a tájban, szabálytalan dombok, mezők, kis erdők, felbukkanó templomok a sötétkék ég előtt, még egy szivárvány, aztán még egy, egy világítóan fényes dupla szivárvány. te most szórakozol velem, gondoltam, és köszi.

rendben, akkor megbeszéltük, mondja az igazgatónőnk és beleharapott a kolléganőm felkarjába. au, mondta a kolléganőm, milyen kedélyes itt! kiáltott fel a külsős vendég a megbeszélésről távozva.
igen, nagyon kedélyes vagyok! mondta az igazgatónőnk.

péntek délutánom vidéken: a gyerekek trambulinon ugrálnak, az öregek a temetőbe mentek, én meg sétálok arra, amerre még bort és rokont sejtek a faluban.