álmomban három férfihoz tartoztam egyszerre, mert társadalmilag úgy volt szokás. az egyiket szerettem csak, ez nem tudom, szokás volt-e, a másik kettőnek az illata is idegen volt. a másodikkal kifejezetten csak adminisztratíve voltunk összeláncolva. a harmadiknak mellénye volt. ültem kettőjük között és vágytam kétségbeesetten az egyikhez, kit érdekelnek a szokások, az isten szerelmére, ezek ketten még csak nem is nyelvészek.

olyan jól nézek ki ma este, lemegyek a boltba.

jaj, dehogy sikerült rosszul a sütid, nagyon finom lett! mondta anyukám, és elcsomagolta nekem útravalónak majdnem az összeset.

koriék házában a házmester minden ajtó fölé akasztott kis karácsonyi díszt, csak a pakisztáni család ajtaja felé nem.

három tálca sütin, kétszer ennyi égésnyomon a kezemen, és háromszor ennyi vitatémán vagyunk túl, a családom azonban megtalálta az ultimate megoldást: rum.
most megyek vissza a konyhába pogózni a húgommal.

vettem egy marie clairet, és a wc-n most háttérbe szorítja a zsidók történetét. (zsuzsinéni)

az isten olvassa a blogomat, és résen van ám.
legalábbis egyértelmű jelnek látom, hogy egy olyan széles vállú operatőrt küldött tegnap a mátyás templomba, hogy a komplett tenor szólamot kitakarta előlem a monteverdi koncerten. nem tűri a parázna gondolatokat az ő házában.

miskolc sem olyan reménytelen, rájöttem. vannak itt jó palik. voltam a gyárban...

találtam ma a polcon egy kis nesszeszert, fültisztító pálcikák voltak benne, anyacsavarok, biciklizárkulcs és xanax.
summertime, the roughest time.

csak négy paracetamol, három quarelin, egy üveg bor, és olyan gyönyörű vagy.

ott a könyv az ágyam mellett, amolyan jutalomként, ki van készítve, ha még fel bírom emelni lefekvéskor, akkor olvashatok. és akkor felemelem utolsó erőmmel, és az van a könyvben, hogy elégedettség-érzés, igen: e l é g e d e t t s é g - é r z é s.
méltatlan zárása a napnak, jóéjszakát.

minden percben emberek halnak meg, nekem meg pedagógiai témájú kiselőadások handoutjairól kell reflexiókat írnom.

nagyon fáradt vagyok. foglalkozzon ezzel valaki. nekem nincs rá időm.

a fontoskodó skandináv lektorok rettenetesen kihúzták már nálam a gyufát.

most az van, hogy én egy szörnyű, szörnyű embernek érzem magam, és mégis végtelen emberi jóindulat sugárzik felém. különösen az angol- és az elméleti nyelvészet tanszékeken sugárzik.
jaj, határidők vannak, meg karácsony, milyen érzelgős lettem.

bloggerek ülnek isoldéék nappalijában, és ő a pszichiáteri munka érdekességeiről mesél.
veronika: de nem nyomasztó ez a sok beteg ember?
lucia: már mindjárt elmegyünk.

a pszichológusom szerint nem vagyok unalmas. ezt különösen megható olyan valakitől hallani, aki közvetlenül előtte ötven percen át hallgatta, ahogy arról beszélek, hogy milyen unalmas vagyok.

pár hete jött egy új fiú az egyik osztályba, mesélte az apukám, és tegnapelőtt nem messze állt tőlem a buszon, de nem vett észre. és pont azt mondta vkinek, hogy "a fizikát egy kopaszodó pasi tanítja, de tök jófej". na, mit szólsz? kérdezte büszkén. nem is "kopasz", hanem csak "kopaszodó".

nagy volt a forgatag a miskolci városháztéren, mindenki piros-fehér, és a villamosról nem is lehetett megállapítani, hogy a nagy tömegben ki öltözött mikulásnak, ki volt diósgyőr szurkoló, és ki az, aki a gárda-rendezvényre ment.

most úgy akartam letenni a telefont, hogy ne érezd utána nyomorultul magad, de belátom, hogy ez olyan, mintha gyűszűvel akarnám kimerni a jeges-tengert.

a vonat, amin ültem, elütött egy embert. vagy kettőt. húsdaráló, mond ez maguknak vmit? ismételte meg tagoltan a kocsi közepén a tájékoztatást magára vállaló tupírozott hajú nő. orvos vagyok, bárkinek ha baja van, szóljon. jaj, a múlt hónapban ugyanezen a napon, ugyanezen a járaton is ez volt. akkor hét órát vártunk. bizony, néz rám. de még mindig jobb nekünk, mint neki. vagy nekik. hát nem? én mindig ezt csinálom, én embereket boncolok, itt az ujjaival zongorázó mozdulatokat tett, nekünk már olyan szinte, hogy egyik kezemmel eszem a vajaskenyeret, a másikkal meg... már csak a jobb kezével zongorázott, a balban egy képzeletbeli vajaskenyeret tartott. hát igen. majd dns-ből, gerincvelőből azonosítják őket. a múltkorinak legalább a feje megmaradt. szerintem egy szerelmespár volt... jaj, a legközelebbi életemben rózsa szeretnék lenni.

ma csendben kell maradni, az a lényeg. nem szólítunk meg, fel, le, nem járatjuk a kis szánkat. susognak a falevelek, sususu. sususu.

- de már legalább lett ott két kis barátom. az elején nagyon rossz volt, mert azt hittem, csak én gyűlölöm azt az órát, és kifejezetten destruktív elemnek éreztem magam a csoportban...
- na de pl. az alkoholista fiú!
- igen, az alkoholista fiú lett az egyik barátom.

széthullottam, mint pattogatott kukorica a moziszékek alatt.
(hasonlatok rovatunkban ma)

csak be akartam csempészni a szánalmas kis életedbe egy cseppet abból a jókedvből, amit mi, nyelvtechnológusok, minden nap átélünk.

nem vagyok én egy olyan buta lány (felülbírálni)

és ezt is