az év félrehallása, hogy azt mondták nekem, hogy ez az élet rendje, én meg bólogattam, hogy igen, ez az élet szennye.

nyugodj meg. gondolj valami másra.

olyan mondatokat gondolok, amilyen anyagból az ágyneműm van.
lesz bélszín, rák, olajbogyó, és a házi készítésű bonbon, amit nekem küldtek.

olyan mondatokat akarok írni, mint amilyen az, amikor magamra húzom a paplant és a fehér takarót.

én: jól van, én itt erőlködöm, hogy felvidítsalak, meg vicces legyek, te meg nem nevetsz, sőt, észre se veszed.
marci: de, az erőlködést észrevettem.

(...) időnként pedig könyökével hátralökte oldaltáskáját, amelybe
Fernande az ebédjét csomagolta. S ilyenkor keserűen gondolt a táska
tartalmára. A két hatalmas kenyérszelet között nem spanyol módra
készített rántotta volt, amit pedig nagyon szeretett, s nem is olajban
sült marhahús, csak egy darab sajt.

camus azt hiszem tudta, mi az a fájdalom. (a némák (r.))

megálltak az utcán, az anyuka és a két fejjel magasabb kamasz fia, és az anyuka benyálazta az ujját, és letörölgetett valami kis koszt a fiú orráról.
az elérzékenyülés, hogy úristen, ennek sosincs vége.

keleti pályaudvar, főbejárat: annyi csikk és bőrönd és cuppanás!

ez az ezredik bejegyzés ebben a blogban (ami ettől még nyilván nem tesz ki ezer mondatot).
főcímdal, ünnepi kommentbox.


fiona apple - extraordinary machine

gyanúm szerint, a környéken lakó, sokéves tapasztalattal rendelkező, kommunikáció-központú, korrekt angoltanárnő szedte le a hirdetéseimet az oszlopról, mikor kiragasztotta az övéit.

én: (fejtegetem az objektív és a szubjektív boldogságról való nézeteimet és különböző definícióit próbálom adni a sikernek)
a pszichológusom: (félbeszakít) ági, mikor is lesz ez az osztálytalálkozó?
én: három hét múlva.
a pszichológusom: akkor addig még készülünk rá egy kicsit, jó?

ma reggel bevittem a pszichoterápián sorra nem került problémáimat a tanulmányi osztályra, és többek között megtudtam, hogy a később felvett, társított szakokra vonatkozó titkos és kiszámíthatatlan szabályzatok alapján körülbelül életem végéig fizeti az állam, hogy én az elméleti nyelvészet szakra járhassak. bár ezzel ilyen formában nem kívánok élni, ez mégiscsak egy kedves gondolat.
dehát nem csinálhatom ezt életem végéig. hisz ott van még a vízimentő-tanfolyam, a cukrászképzés, meg a reneszánsz zene angliában, gondoltam, miközben elindultam a conference on logic, language and mathematics felirat alatt található nyíl irányába.

soha nem felejtem el, miskolcon volt még, derűs, friss, reményekkel teli középiskolás voltam, és gyrost vettem. de a lányok péntek este nem szoktak hagymát kérni bele, értetlenkedett a török fiú, de én mégis kértem, aztán hazamentem verset írni.

tulajdonképpen attól érzem magam jó embernek, hogy nagyon korrekten vagyok rosszindulatú.

kérdeztem r.péter tudományos főmunkatársat, hogy miért van benn az intézetben olyan késői órán, meg hogy rossz-e neki. arccal az ajtónak támaszkodott, és kicsit ütögette bele a fejét, de azt mondta, nem rossz neki egyáltalán. persze én is csak kevéssel hét előtt jöttem el onnan, jajgattam is, és nekem se volt rossz. sőt. és hármunk közül senki se akarta a nyakába venni az üzemen kívül táblát, amit az andi talált, inkább elrejtettük a tanszéken ínségesebb időkre.

hát értsdjólok meg lábjegyzetek itt sose lesznek, mert ahhoz túl egyszerű meg túl fáradt vagyok.

régen már csak azért is reméltem, hogy fogok még később is találkozni a frissen megismert emberekkel, hogy megmutathassam nekik, hogy a látszattal ellentétben tudok beszélni.
mióta fogyasztok alkoholt, néha már azért remélem, hogy fogunk még találkozni, hogy lássák, tudok hallgatni is.

színek kavalkádja az élet! vörös! fehér! rozé!

nemrég megkérdezték, hogy a pszichológusom valóban létezik-e, vagy csak én találom ki, hogy írhassak róla. a pszichológusom valós személy. nagyon nevetett, mikor ezt meséltem neki. persze soha nem fogom tudni itt bebizonyítani, hogy nem a képzelt pszichológusom nevetett, hanem az igazi.

be akartam ma menni a to-ra, de aztán túl sokat ettem. helyette lilivel ültünk a napon a trefort kertben egy ideig, ami nekem pontosan négy órának és harminchat percnek tűnt.
olyan sérülékeny az ember így hatodévesen.

találkoztam ma a trefort kertben az angolszakos témavezetőmmel. sz. "taposni fogom a beledet" krisztina mosolygott, limonádét ivott, és afelől érdeklődött, hogy a frázismozgatás, amit facebookon a syntactic trees alkalmazással küldtem neki, jelenti-e azt, hogy már tartok valahol a szakdolgozatommal (nem), meg hogy hogy érzem magam ezen a napsütéses délutánon (artikulálatlan hangot hallattam).
persze azért lassan sejt vmit, például nyár elején, mikor legutóbb találkoztunk, elővigyázatosan megkérdezte, hogy nem vagyok-e épp depressziós, vagy egzisztenciális válságban, de akkor diadalmasan rávágtam, hogy egyik sem, mert most épp szerelmi bánatom van. nem vagyok én olyan könnyen kiismerhető.

ne toszogassuk már itt ezt a kurva lóvét, mondta a kocsmában mikor ki akartam fizetni a viszkigyömbéremet, és akkor az alvilágban éreztem magam hétfő este, de durván.

a firefox azt észlelte, hogy a kiszolgáló olyan módon irányítja át a kérést, hogy az soha nem fog teljesülni.
(soha.)

- (...) de és az egészet nem akarom, és abba akarom hagyni.
- akkor miért nem teszed?
- mert nem akarom abbahagyni!
- ági. húha.

még az a férfi se volt gonosz velem, akinek a zakója felszívta a kiöntött boromat ma a gödör padlóján.

ha a semmire nem vagyok jó mondatnak jobb ritmusa lenne, sokkal rosszabbul érezném magamat.

emlékszel, amikor mentünk a valamilyen órára...
és akkor rádöbbentem, hogy ez az a mondat, ami a legpontosabban fejezi ki az érzést, hogy a hatodik évét kezdi az ember az eltén.

közelgő ötéves osztálytalálkozónkon csak lazán dobálom majd a hajamat, és nem árulom el, hogy a dekoltázsomon a karmolásnyomok egy bébiszittelt egyévestől származnak.

remélem, hogy ma éjjel nem ugatnak majd a kutyák. mindig azt hiszem, az enyém ugat.
(ez a közöny.)

azt gondoltam, hogy az lesz mindenre a legjobb megoldás, ha elvesztem az eszem. azt is gondoltam, hogy ehhez nagy erőfeszítésekre és alkoholfogyasztásra lesz majd szükség, de alighanem tévedtem.
mert tegnap a lucia nappalijában egyszercsak az alie egy babacsörgővel ütögetett egy koponyát, az L. egy lehangolódott gyerekgitáron pengette az örömódát, én pedig konyhakéssel játszottam a játékxilofonon, majd a youtube-on nézett spice girls és backstreet boys klipek koreográfiáját próbáltuk elsajátítani. aztán autóba ültetett minket a lucia, és a következő emlékem az, hogy a gazdagréti lakótelepen tankolunk, és azt mondja az L., hogy na, most akkor már vagy csináljuk, vagy ne legyen semmi, mire én megpróbálok kimenekülni az autóból, de kiderül, hogy csak arra gondol, hogy youtube-ozzunk a telefonján.
és a kocsmába még csak ezután indultunk el.

most, ahogy szétnézek a konyhában, úgy tűnik, hogy mindenki, aki valaha is itt lakott velem, vett egy tubus pirosaranyat, és itthagyta felbontatlanul. most megpróbálom kitalálni, ki lehetett az az egy, aki csípőset vett.

- ó, nem akarok iskolába menni!
- ó, nem akarok strandra menni!
szeptember elseje, reggel hat óra.

jaj, ne ezt a nézznézzazégfelét, próbálok nem a visszafordíthatatlanságra gondolni.


neutral milk hotel - two-headed boy

megölelhetlek. 1. kérdezni kell, 2. nem javallott.